Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Gergely Edit: Pozsonyi beszélgetés Tőzsér Árpáddal
Az utóbbi években észlelhető bizonyos oda-v isszaáramlás az erdélyi fiatal irodalom és a szlovákiai magyar irodalom között. Ettől azonban még nem biztos, hogy Székely- fiöldön Tőzsér Árpád-könyvet lehet vásárolni. Mit tehet ez ügyben maga a szerző? Nem sokat. Küld a legújabb könyvéből egy-két kolozsvári, marosvásárhelyi barátjának, várja, hogy meghívják erdélyi szerzői estekre is, s nosztalgiával gondol arra az 1995-ös erdélyi kőrútjára, amikor Szigeti Lászlóval, Hizsnyai Zoltánnal és Grendel Lajossal újra bekalandozta a szívének oly kedves Tündérkertet. 1965-ben az Irodalmi Szemle szerkesztőjeként írószövetségi kiküldetésben sokat utazott a Szovjetunióban, Jugoszláviában, de Romániában is. Hogyan emlékszik az akkori Romániára? 1967-ben jártam először Erdélyben. Akkor (az 1968-at megelőző időkben) nálunk, Csehszlovákiában már nagy volt a szólásszabadság, s pillanatonként döbbentem meg a romániai megfélemlítettségen, s döbbentettem meg új, erdélyi barátaimat a szabadszájúságommal. Csodáltam viszont, hogy a tapasztalt nagyfokú bizantinizmus ellenére is mennyi européerrel találkoztam (leginkább Méliusz József imponált), irigyeltem a kolozsváriak hagyományban élését, úgy éreztem, minden kolozsvári író és polgár Kolozsvár múltjára szakosodott történelemtanár vagy legalábbis egyenes leszármazottja Mátyás királynak, Bethlen Gábornak, Bocskai Istvánnak. Megismerkedtem szinte minden erdélyi magyar íróval, költővel, de Kántor Lajos elkalauzolt néhány kitűnő román íróhoz is. Emlékszem, a ragyogó szépségű Anna Blandiana megajándékozott egy román nyelvű verskötetével, s dedikáció helyett egy virágot rajzolt bele. Fiatal voltam, s azt hittem, hogy csak engem tüntetett ki virággal, de később, természetesen másoknál is láttam ilyen virágos Blandiana-könyveket. Erdélyi utam után ugrásszerűen megszaporodtak a pozsonyi Irodalmi Szemlében az erdélyi szerzők. 2004-ben Kossuth-díjat kapott, s eg' interjúban a következőképpen reagált rá: „... az irodalmi díj mindig is inkább botránykő, mintsem esztétikai mérce. Ha valaki nem kapja meg, az az őszámára botrány, ha megkapja, mások számára az. ” Hogan érti ezt? A „botrány” a mindenkori „köz” viszonyulása a sikerhez? Úgy értem, hogy az irodalmi díjak vajmi keveset fejeznek ki az irodalmi értékből. Nem előzi meg, nem kíséri s nem követi őket olyan nyilvános kritikai megméretés, amely az anyagi juttatáson túl is súlyt és rangot adna az átadás eseményének, s magának a címnek. S marad a rossz szájíz, a gyanakvó megjegyzések, hogy mért ez kapta a díjat és mért nem más. S persze az alkotó fejében az a gondolat is megvillan, amelyet azt hiszem, Phokion, az athéni hadvezér fogalmazott meg először, valamikor négyezer évvel ezelőtt, amikor is a „köz” megtapsolta: Tapsolnak? Vajon miben hibáztam? A szabna főhivatású költőnek tartja, s azon belül a szlovákiai magyar irodalom 34
