Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Nagy Gáspár - "Szavak az életemhez"

ben volt részünk, vág}? ugyanarra a dologra hasonlóképpen reagáltunk. Méla derűvel nyugtázom pl., hogy - két szegény gyerek, egy falusi meg egy külvárosi - ugyanazt a Verne-regényt kaptuk ajándékba a Rákosi-kor sötét mélyén, hogy az ifjú poéta egyik felfedezője és patrónája Gazdag Erzsi volt itt Szombathelyen, akinek szép könyvszekrénye (széthordott kötetein búsongva) itt áll előttem a szerkesztőségben, hogy milyen sok írása jelent meg az Életünkben, ahol annak idején az enyémek is, időnként „igazoló jelentésre” kényszerítve főszerkesztő Pete uramat, hogy neki is kedvencei azok az Ottlik-mondatok, amelyekben a mester arról értekezik, hogy kis nemzet nem tűr meg irodalmában jellemtelen írókat, meg Pál apostol szavai: „tagjai vagyunk egymásnak”, hogy tőle sem volt idegen a Lenin körúti Gong presszó, hogy ő is megemlékezett írásban Olasz Ferenc 1999-es esztergomi kiállításáról és a Lanczendorfer Zsuzsanna — Gíilch Csaba páros remek balladarekonstrukciójáról, és mindketten szerepeltünk a Biatorbágyi Indóház Galériában. És igen, ő sem hagyta szó nélkül a „jugoszláv” Bori Imre mocskos cikkét a végleg távozni készülő Illyés Gyula ellen, és Illyés nyolcvanadik születésnapjára mindketten idéztük a tilalmas Egy mondat a zsarnoksdgrólt, az övét a Tiszatájnál „kiszúrták” megjelenés előtt (mert hogy „elvtársak, demokráciánk erejének az is jele, elvtársak, hogy nálunk nincs előzetes cenzúra, elvtársak”), s ki is vetették, az enyémet meg csak utólag vette észre az Agárdi nevű, élőszóban becstelenségnek minősítvén tettemet, kis mutatós nyálcsomóval szája szögletében. 1988. június 16-án ott állhattam mellette a 301-es parcella gaz- és gyásztengerében, és 1989 januárjában együtt voltunk tanúi Mosonmagyaróváron annak, ahogy először tört ki nyilvánosan a düh és a fájdalom az 1956-os sortűz túlélőiből. (Az est emlékét szabatos III/III-as jelentések őrzik, immár nála is, nálam is.) Mi végre ez a vallomás, és vajon kiket érdekelhetnek ezek az emlékek? Merem remélni, hogy Nagy Gáspárt igen (hiszen egy kritikai dolgozat első számú címzettje mindig az, akinek a munkájáról szó van), de talán másokat is, mindazokat, akik kapcsolataik nagy részének fölszámolódásában is megszenvedték a rendszerváltozást, és sínylik azt ma is. Am - esetünk arra példa -, hogy a kapcsolatok nemcsak elroncsolódtak, hanem meg is erősödhettek. Es mi tagadás, remélem, hogy még ezek a személyes adalékok is jelezni tudnak egy bizonyos politikai elkötelezettséget és etikát - egy bizonyos rendszerváltoztató szándékot és hevületet, ha ennek ma még van valami jelentése... Tehát a barátság, summázom, amely most arra késztet, hogy Nagy Gáspár értekező prózájáról beszéljek, más is, több is, mint meghitt privát kapcsolat.

Tehát a címek és a dedikációk (üzenetek) kulcsszavai-kulcsfogalmai ezek: „szavak”, „az életem”, „hozzám”, „rengeteg” - és a „versek árnyékvilága” (ez a Szavak a rengetegből című könyvre vonatkozik), ezt pedig a Közelebb az életemhez címűbe írta bele a sok kis alkalmi szöveg összefoglalása és értelmezése gyanánt: „prózaibb bolyongó történet”. Bármilyen „mátrixban” próbáljuk is elhelyezni ezeket a szavakat, egy dolgot bizton állíthatunk: Nyilvánvalónak tarthatjuk, hogy Nagy Gáspár számára az írás nemcsak artisztikus probléma, hanem egzisztenciális kérdés, sőt kihívás is. Ügy értve, hogy minden a versért van, a versírás pedig az önmegismerésnek a legfontosabb útja a számára. Üt 90