Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 4. szám - Fűzfa Balázs: A regényegész képszerűsége - Esterházy Péter Ottlik-rajzlapja

az elemzés és a fogalmi-intellektuális értelmezés energiáival egyidejűleg feltöltődve sorra olyan közegekbe hatolnak el, ahol minden szó, gesztus, mozdulat vagy tett jelentéssel telítődve válhat mélyebb emberi kötó'dések kifejezőjé- vé”7. Illetve: „Az Iskola a határon hó'sei (...) nem eseményekre »emlékeznek«, hanem képeket őriznek a tudatukban, s ezek - elmosódok, törékenyek lévén - már csak igen nehezen, logikai úton vagy egyáltalán nem köthetők reális időpontokhoz”8.

Esterházy Péter, amikor lemásolta, lényegében eme „elmosódott”, benne- való, s nem ábrázoló jellegű képiségnek megfelelően „digitalizálta” az Iskolát. Ez az írott-rajzolt „valami” ugyanis betűkből áll, és mégsem szöveg. Olvashatatlan, mégis a nagy regény maga, hiszen annak minden szavát és betűjét tartalmazza. Szokásos kódrendszerünkkel értelmezhetetlen, látni azonban látjuk. Vagyis ez tényleg egy kép. Sőt: egy igazi „kép-regény” (sic!). Egy olyan szöveg, melynek a térben általában egymástól elválaszdiató rétegei - mint például egy könyvben - itt egymásba, síkba préselve vannak előttünk.'7

Amikor Esterházy az egymás után következő, kiterített könyvoldalakat egymás alá- és fölé vetítette-rajzolta-írta, egyben modellálta azt az új olvasásmódot, amely ma számítógéppel könnyedén megvalósítható (lenne): nemcsak a könyvben adott oldalak sorrendjében, lineárisan olvasható a szöveg, hanem a jelenetek, motívumok ismétlődései, hivatkozásai, utalásai mentén létrejövő ugrópontok jelölte olvasásmóddal is - éppen azért, mert szövegszervezete hipertextuális törvényszerűségeknek is megfelel.10

Esterházy e gesztusával azonban ad abszurdum vitte a szépirodalom genezisét is, hiszen Ottlik regényéhez alcímként hozzátette: „Bevezetés a szépirodalombaEzzel új kontextusba helyezte az Iskolát, mondhatni: az alcímmel egyrészt újabb hipertexttömeget implikált hozzá, másrészt azt jelentette ki, hogy minden, ami szépirodalom, hipertextként is felfogható. Ez könnyen belátható, hiszen minden, ami szépirodalom, hivatkozási viszonyban áll a valósággal. S még könnyebb a belátás, ha Roland Barthes-t is megidézzük: „A »realista« művész sosem a »valóságból« veszi diskurzusát, hanem mindig és kizárólag, ameddig csak vissza lehet követni, egy már megírt valóságból, egy leendő kódból, amelynek mentén csupán másolatok sorozatát látjuk, ameddig csak a szem ellát”".

Egy másik hasonlattal élve: Esterházy Péter, amikor képpé tette, valójában „visszaírta” az Iskola szövegét egy korábbi, ma már nem használatos eszköz- rendszerbe: codexből volumenre, vagyis pergamentekercsre. „Az illusztrált tekercsek esetében a szem szinte egyszerre tudott elolvasni egy egész képsort, mentálisan kitöltve az ábrázolt jelenetek közötti időbeli vagy térbeli távolságokat”" - írja erről Guglielmo Cavallo. Michael Riffaterre pedig ekképpen vélekedik, ugyanezt a hasonlatot alkalmazva, de annak másik oldalát hangsúlyozva; ti. azt, hogy az olvasás temporális folyamat (is), és a szövegben való előrehaladás visszafelé is módosítja az értelmezést: „...a könyv fokozatosan tárulkozik ki, úgy, ahogy az ókorban a papirusztekercset a valóságban kihúzták, és egy progresszív felfedező folyamatnak, egy állandó változó dinamikus érzékelésnek van alávetve”15.

Ma pedig s szempontunkból különösen megfontolásra érdemes, hogy egy ikonokkal és szimbólumokkal teli internetes honlap mennyire veszedelmesen

50