Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában
lakótelepbe szakadó óvárosban többé nem marad meg a múlt idő atmoszférája. Kiszellőzik. Míg mondjuk egy ügyesen karban tartott dél-tiroli városka - hasonló fekvéssel, persze csak látszólag hasonló történelmi helyzetben megőrizte áttetsző átláthatatlanságát, csáberejét és öntudatát. Hiszen ott minden térszelvénynek megmaradhatott eredeti, legalábbis megszakítatlan feladatköre. A szepesi város kiürült, hajdani periférialétét, mely az elvágyódásban, a provincialitásban is megőrizte otthonosságát és működőképességét, szender- gő-félholt múzeumlétre cserélte. Pontosabban szólva: cserélték cserepolgárai. Noha a városkép kezd ma csonkítottságában, szűkítettségében is pazarlóbb, hivalkodóbb lenni, mint akár száz-százötven esztendeje, de ez csak smink, az üresség álcája. Az egyszerűsítés rabicfala. Míg Erdélyben felélik, elhasználják a birtokba vett idegen városokat, miután falanszterré építették át csaknem valamennyit, addig a Felvidéken okosabbak, igényesebbek az új tulajdonosok: kihasználják, tartósítják, szép múmiaként kiállítják őket. Vitrinvárosok. Mohón veti le származása ruháját, s ölti fel a divatos Bat'a- cipőt meg a cseh ruhagyárak olcsó öltönyét az új lőcsei polgár — panaszolja Szalatnai Rezső 1938-as Lő- cse-esszéjében, az idézett Tátra-almanachban. A legutóbbi 1930. évi népszámlálás alkalmával... az 1910. évi 32 százalékból már csak 3,25 százalék maradt magyarnak s 8,74 százalék németnek.. .Nincs rá példa, hogy egy ősi urbánus lakosság így kivonuljon a maga fészkéből. Ma már két kezünkön meg tudjuk számlálni Lőcse magyarjait. Talán egy is elegendő. De felejteni, nos, azt mi sem tudunk. Podolinban nem lehet ma már jó fogadót találni, elfogadható étteremmel, melyből nem a rántott hús meg az olcsó pálinka bűze árad. Idol van már a Krakkói kalap, amelyet minden alföldi utazó álmodozva dicsért, ha szóba került Felső-Magyarország. Mégis. Egyre csak azt firtatjuk rögeszmésen: létnyugalom volna? Egyensúly és világrend? Csorbítatlanság és folytonosság? Minden és mindenki a helyén? Falak mögött? Valóban ez volna a polgári kegyelmi állapot? Ropog a fagyott hó a lábunk alatt, amint bevált lomnici menedékhelyünk felé igyekszünk. A válasz banális. Nem és nem: elegendő mindehhez egy pár gőzölgő debreceni. Vagy egy adag tányérról lelógó hemendeksz, friss barna kenyér, mindezek előtt persze egy pohárka jéghideg borovicska, kísérőként krigli jéghideg pilseni - kell-e több kora reggel a citoyen jóérzéshez? Es mindezt nem a Grand Hotel nagyvonalú éttermében, nem valami századfordulós panzió beüvegezett verandáján fogyasztva, hanem hegymászás előtt, a tátralomnici vasúti restiben, a Lavinában. Jó kis név. Az egész olyan, akár egy Idrabal-novella nyitánya. Reggeli egy restiben. Nem kiégett kockás abroszok, nyálzó alkoholisták között, gázolajjal fölmosott kőpadló gőzét szippantgatva. Nem, nálunk mindez tökéletes képtelenség. Nem tudunk derűs és szolgálatkész pincérlányoktól debrecenit rendelni ebben az órában. Mogorvától sem. Mi nyilvános helyen nem reggelizhetünk csak úgy. Nem lehet beülni egy teára. Elolvasni a reggeli sajtót. Tejet in43
