Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában

szaga és tapintása van a gótikának és a barokknak, talán a felhasznált, beépített levegő mennyisége és minősége miatt is. A gótika szaga horzsolja az orrot, mert a kő és a habarcs, a súly és a súlytalanság: az építőelemek határozzák meg; a barokkét a felület, a máz, a pucolás kifinomultabb, sokszor émelygősebb illata uralja. A szepeshelyi kanonokházakban keveredik a tömör, kemény, mégis spirituális gót szag a rákent illékony-dohos barokkszaggal, ezt teszi olyan pikánssá a város légkörét.

A szász reneszánsz szagánál persze megáll az orr tudománya is.

Szepeshely leginkább csak álldogál, toporog a semmiben, mint minden városskanzen; ahogy ez a kő-szeméremajkak közé szorult városka kicsit kurvás is, hiszen mindenki olyan múltat húzhat rá, amilyet csak akar. Álmélkodva végigsimítom tenyeremmel a kanonoksor egyik, majd másik oldalát, a kőből kifaragott ablaktokokat és a lodzsadíszeket, aztán újév reggelén, amikor még alszik az egész fogadó, kilépek a keleti kapun. Lecsúszkálok a jeges dombon, szilveszteri hányások és petárdamaradványok között, kikerülöm a fölborogatott szemeteskonténereket meg a vodkásüvegeket, és a káptalani (miből is?) középkorból leérek a szepesváraljai - mibe is...? A felföldi városokban sosem fogom megszokni az átmenetek teljes hiányát. Adintha szikével dolgoznának a tervezők: mértani pontossággal csonkítják meg szeszélyes helyeken az öreg várostestet, hogy csak varasodó kőfalakat, semmibe lógó, üszkös végű épületfákat, kettészelt bástyákat hagynak maguk után. Az utazó merengve sétál Késmárk, Podolin, Lubló meghitt utcáin, kvaterkázik a vén belvárosi kísértetekkel, mint a renitens késmárki Hartwiggal vagy kósza fejetlen barátokkal; de egy rossz lépésnél, egy sötét sikátor végén lesújtó pillanatokat élhet át. Határt sértett, ostoba véletlen: másik dimenzióba botlott át. Másik városba, más kísértetek közé. Es már jól látható, jól zárható kapuk sincsenek. Se visszamászkálás.

Szennyes színű lakótelep bugyikék Skodákkal, defektes Ladákkal meg rozsdás parabolaantennákkal az erkélyen. Vágás; az úttest túloldalán furcsa kis utca indul, mely domború hidacskán vezet át. Pár lépés az egész sikátor, de nem látni a kijáratát, mert meghajlik, mint egy féreglyuk. Szepesváralja régi főterére, a katolikus templomhoz érek ki: a reggeli hóesésben minden irányból jönnek a sötét ruhás emberek az újesztendei misére. Máskülönben kihaltak az utcák, a tereken csak karikás szemű kocsmárosok söprögetik az éjszaka hordalékát. Váralja nincs úgy rendbe hozva, mint a közismertebb szepesi városok: itt lepusztult gótika, amott hámló szecesszió, arrébb pedig lepattogzott historizmus - megroggyant ívek, erodált meanderes kilincsek, salétromos timpanonok. Mégis, ebben a nagy és közös enyészetben ez a kisváros valahogy bensőségesebb, mint a skanzenek. A múlt nem sminkelt, nem lakkozott - Szepesváralja lemetszett óvárosa ma is éppen olyan lerongyolódott, mint a századfordulós képeslapokon.

Miután reményvesztve átböngésztem a városháza kapuja fölötti régi szürke kövön az olvashatatlan szász betűket, az alapító atyák szálkás sorait, az egyre sűrűbben hulló hóban kilépek ebből a szendergő cipszer világból, s a lakótelepen át visszakapaszkodok a keleti kapu mögé, miközben eszembe jut Podolin, ahol már nem lehet megvacsorázni. Meg az, hogy ahol nincsenek falak, vagy megszakították őket, oda többé belépni sem lehet. És onnan kilépni se nagyon.

39