Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Margittai Gábor: Reggeli a Lavinában

Mintha-világok, mintha-szagokkal.

Vajon mi tette Krúdyt a Szepesség rajongójává, hogy podolini kisiskolás emlékei egész életében, teljes prózafolyamában kísértették, s az idó'ről, az emberről, a nyelvről és a városról írt mondatait átjárta a tátraalji légkör? Hogyha a Józsefvárosról, a Tabánról vagy Óbuda eldugott találkahelyeiről írt, mindig Podolin, Késmárk vagy Felka óvárosa járt a fejében? Miért vonzották a halott Szindbádot ezek a lengyel zálogba csapott kisvárosok, amelyekben a számki- vetettségnek, a birodalmakon kívüliségnek köszönhetően megváltozott az idő természete, és még a „modern korban” is számos régi szokásjog élt tovább, míg teljesen ki nem cserélődött a német őspolgárság a hegyvidéki tót ősparasztságra? Amelyekben még évtizedekkel ezelőtt is előfordulhatott, hogy amikor a harang megszólalt, mindenkinek azonmód térdre kellett borulnia, istentisztelet alatt nem szabadott az utcákon kóborolni, s tizenkét botütéssel tanították móresre azt a fiatalembert, aki megcsókolt egy lányt, s ha a leány ezt a bűnt elfelejtette volna bejelenteni, haját levágták, a templomban cédának nyilvánították, és a piacon kalodába zárták, mint Lublón? Vagy ahol még a második világháború után is használták - utoljára, talán - a főtéri szégyenketrecet, igaz, egy köztiszteletben álló szász polgár megcsúfolására a cseh-szlovák partizánok, mint Lőcsén? És ahol elég nehezen ment ki a divatból az a középkori törvény, hogy a lengyel királynak újdonsült menyecskéket, pecséttel ellátott szűzlányokat adtak a szepesi városok túszul, míg az adójukat ki nem fizették; s az öreg Szaniszló királynak rendszerint meg kellett feddnie pecséttörő hadnagyait, hogy már megint elszeretkezték a szepesi taxát? Ahol a körbevon- szolt főbíró vérével szereztek földet; a pincék színükig voltak rozsdásodó páncélokkal és elöltöltős flintákkal; Vízszentelőkor a podolini piactéren üres pléh- kürtőbe lőtt a városi hajdú karabélyával, hogy imitálja a mozsárdurranást; s szerelmes lengyel deákok beszegeztették magukat az óraládákba, hogy idegen férfiakhoz kényszerített úrnőjüket a halálon túlra is kövessék?

Nem csoda, hogy Krúdy nem tudta elfelejteni ezt a rögeszmésen avíttas kis- világot, ezt a kifelé mogorván zárkózott, belül hivatalnoki műgonddal és aggodalommal megszervezett, beütemezett és mindörökké, akár kísértetvárosként is továbbműködő urbánus tájat. Mely csak külsejében hasonlított imitt- amott az erdélyi szászok földjére: a cipszer polgár minden zsörtölődő távolság- tartása ellenére beleképzelte magát a magyar világba, ha sokszor nem tudott is magyarul, otthon érezte magát, lojális volt, és a legkurucabb németek verbuválódtak soraiból, míg az erdélyi szász végleg magára zárta városait, és felszabadítónak tekintette a befogadó haza minden ellenségét. Nemzetet a végeken még nem imádtak úgy magyar hozzátartozói, mint itt, hideg, hosszútelű., havas északon imádták a magyarságot szerény, félig-meddig mostoha fiai, a szepességiek, a Kárpát fagyott és nélkülözést termő fennsíkján - írja Krúdy. Sehol olyan büszkék nem voltak a magyarok az államra, a címerre, a nemzeti történelemre, mint ezeken a helyeken. Minden ember büszkén verte magyarságáért a mellét, minden lányka nyájas volt, minden kémény boldogan füstölgőit, amikor a magyar diákok betették ide a lábukat. Ma már csak sóhajtani tudunk, ha eszünkbe jutnak régi diákéveink.

40