Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló

H. prüsszentett: De miért is engedi, barátom, hogy karmolja vélekedésem a mostani hangulat gráciáját. Nem a miénket. Azt még hagyján. Hanem a rózsakertét. Ezen rózsakertét, amely vendégel minket.

H. arcát néztem. Vonásai a levegó'be rajzolódtak, kecsesen. És változtak, ahogyan a levegő' rebben. Jaj, mennyire szeretetre méltó volt ez a rögzíthetet- len ábrázat! A szeme meg mindig éppen az, mint az, amihez hozzáférkőzik.

És most elhallgattatom a műholdas zenét, kikapcsolom a képernyőt, és hamarosan eloltom az asztali lámpát.

LÉNYBARÁTSÁG

A minapi reggel, jó korán, amikor a zuhanyozóba tartottam az öntözőkannáért, a tornác lépcsőjének legalsó fokán várakozott a macska. Mielőtt idáig óvakodott volna, hosszasan leselkedett a szemközti kert babérkerítéséből. Öntöztem a kicsi kerteket, ő meg állandóan a nyomomban volt, de ha a kannából kilöttyent, vagy a rózsából félresugárzott a víz, megijedt, és szaladhatnékja támadt.

Felállítom a napernyőt, bár még odébb van az udvartól a nap. Elrendezem a két széket az ülőpárnákkal, a kőasztalra készítem a kávéscsészét, a pipát és egyebeket. És miközben várom a kávét, tejet öntök egy műanyag tálba, kenyeret aprítok bele. A macska nézte, mit csinálok, és most lefetyeli a tejet a kenyérdarabok közül.

Kávézom, és pöfékelek. És tervezgetem az időmet, miközben nézegetem a macskát, aki hol a közelemben, hol nem.

Általában nesztelenül érkezik, és nesztelenül távozik. A macska. Miként a hóhullás. H. ilyetén szavaival: Ön, barátom, valahol van, és nincs senki, aki arra hivatott, hogy a jelenlétét és majd a hűlt helyét felbecsülje. Van, és azzal van mindenütt, amivel nincs sehol. Észrevétlenül, helyek nélkül változtatja a helyét. Miközben csupa fül, csupa szőrzetideg. Akárha a macska. Földideg. Talajideg.

Akár a macska is mondhatná ezt. Ennyit mondhatna, ha mondhatná. A lényében azonban nincsenek fogalmak. Fogalomesemények. Viszont teli léteseménnyel. Viszont az én lényemben vannak fogalomesemények, holott macska is van, észrevétlenül, nesztelenül, merő szem, merő fül, ki létét ama dolgoktól kapja, amelyeken él, ismeretlen testvérükként.

Felnéztem.

Az égbolt merevkék-merevfény, az égitestek, kik most éppen felettem, sehol. Mintha az égboltban a fénytől sehol semmi. Semmi csillag. A nappal éjszakája halad ott.

Rágyújtok. Lélegzésficamok. Szívverésficamok. Újra. És fénytetszhalál. Túlságosan vakító. Amonnan. Vérgyengülés. Eminnen. Gyűjtögetnem kell mindent, ami csak lehet a meghalnihoz. Különben az elmúlás nem tartana ki az elmúlásig. És, ugye, az öröklét nem az elmúlás összefoglalása, örökös fogadása? Nem is lehet az, hiszen nincs öröklét. A szakadatlan múlás, aki létezik.

Újból cigaretta, parázsról parázsra.

A macska a bejárati ajtó függönyével játszik, hemperegve. Kedveli a függönyt. És az előszoba szőnyegét is. Alábújik vagy napozik rajta. Mikor hogy. Nem tervezi, mit hogyan. Mit hogyan önnönmagát. Adódik, a világból, amed13