Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló

dig maradhat benne. És belőle is adódik a világ, ameddig maradhat benne. Aztán egyikük se marad a másikban.

A pipáért nyúlok, megtörnöm, csiholok, aztán eregetem a füstöt.

És mintha szunyókálnék. Am nem igazán, mert látom a macska önfeledt játszadozását. Tökéletesen magányosan. Mert tökéletesen egyedülvalóan, következésképpen tökéletesen szabadon. Önmaga tárgya. Nem talált tárgy. Öntalálat. Vagyis. Öntalálkozás.

SÉTA

Ma reggel nem vittem ki a napernyőt, sem az ülőpárnákat. Öntözni öntöztem ugyan, hiszen nem szabad mulasztani a növényeket. Elszívtam a napi első pipát. Friss vizet engedtem a macska táljába, és kitettem a kerítés tövébe, ösz- szeszedtem néhány holmit, és indultam, még nem tudva biztosan, hova.

Végül is elég messzire. A várost körülkísérő sétány végébe. Sétálva. Nekem a séta, sután fogalmazva: a történet nélküli való. Ahogy H. mondaná: a séta séta. Lényembe költözteti mindazt, amiben haladok. Ezért csüngök rajta.

A sétány bebújtatott a parkba, amelyen át kellet haladnom. És ott: virágzásukba haló agavék, a széltől görnyedve nőtt tűlevelűek, a tenger felől. Jobbra terasz, rajta fügekaktuszok. Narancssárga, piros, püspöklila gyümölcsökkel, virágokkal teli, vegyesen. Elfacsarodott a szívem. A hajam gyökerétől a talpamig sajogtak a színgyümölcsök és színvirágok; az agavék és a görnyedt fák, meg a köztük kékellő tengertöredékek. Mindazok, amik már voltak, és most azzal kerülök vissza hozzájuk, hogy vannak, az emlékképek özvegyeként, és újfent jegyeseként; olyan gyöngédségtől átszőtten, mint akik azért nem tudják, hogy

vannak, mert vannak.

Komótosan lépegetve értem a sétány északnyugati végébe, ahol kicsi, szakadékos öblöt vájt a tenger, vagy a szakadék engedte magához a tengert. Csak egyetlen fa árválkodik itt, amelynek árnyékát körbejártatja a nap. Ott telepedtem le.

Heverek egy tűlevelű ritkás árnyékában, mellettem szikla nyúlik hosszan, és merül alá a vízbe. Szemközt hatalmas színanyag domborodik, és lélegzik halkan és lassan, és kékségein a gyermekkor tiszavirágainak szitáló felhői. Menynyieknek kellett elmúlniuk tőlem, mire megjelenhet ez a látvány, és most éppen benne testesítődhetnek meg. Halott életek és dolgok verőfényei egy még mindig ártatlan önállapoton.

Mintha jobb könyökömre nehezedve nyugodnék, tökéletes mozdulatlanA hajdani csorba-tói Nagyszálló romjai a Tátrában