Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló
RÓZSAKÉRT A mai este. Ülök az íróasztalnál. Csak az asztali lámpa világít, meg a képernyős Betűtlenül. Hátam mögül zene szól, valamelyik műholdas adóból. Úgy hallgatom, hogy nem figyelek rá. Az ilyen hallgatásban sokan osztoznak velem, akik, amikor kevésnek találják magukat magukhoz. Éppen így vagyok magammal most. A betűtlenség az egyik legkínosabb helyzetem, ha betűket szeretnék vetni. Mire? Papírra, képernyó're? Mindegy És valójában akkor mire? Nem tudom, mert a válasz sejtelmekben közelít felém. A sejtelmek meg... Nos, minapi élményemet szeretném betűkbe tenni. Nem valóságba, hisz’ velük - fájdalom! - teljességgel lehetetlen. Hanem mintha írnék. Korán keltem, mert a hajó, a Lastovo korán indul Splitbe, ahová vendégségbe utaztam H.-hoz, kihez akárha anyai nagyapámhoz. A tatfedélzetről nézek vissza a hajó nyomvizére, amelyet a hajó hagy maga után; tökéletesen egyenes, mivel az irány olyan. Habzik a sótól a két széle. Közte meg olyan a tenger színe, amilyenre nem találok színfogalmat, annyira szín. Nagyon szeretek Splitbe érkezni. Ezt a szeretetet az is melegíti, hogy tudom, a Vis szigeti görögök alapították - a közeli Trogir után - egykoron. És ez a város most: az elbűvölő könnyedség. Bárki kedélyének. A rózsakert, ahová H. invitált, errefelé alig meglehetős ritkaság, sőt, szinte lehetlennek számít. Egy sziklafal talpazatánál kezdődik, téglalap alakú teraszként. A lanka felőli szélén ciprusok és egy-egy gránátalmafa. Az emelkedőből vadvirágok feslenek ki, hol fürtökben, hol árván, és élték ösztönük színeit. Az ágyásokat, amelyek mindegyikében négy rózsatő van, dióbarna kőlapokból kirakott kisutak választanak el egymástól. Ilyeneken lépkedtünk a rózsakert végébe, ahol lombfedél áll, ívelő lépcsősorral emelve a kert fölé. Alant, a szögletben, szürkésbe vénhedő fehér kőpad, lábazatában gyöngyösen vésett borágak. Letettük magunkat. H. kihúzott a zsebéből egy kendőt, és lepaskolta cipőjéről az alig port; aztán, merthogy nincs támlája a padnak, sétapálcája gombjára támaszkodott összekulcsolt kezével. És szemlélődött, akárcsak én. Nyugvás követte mozdulatait, amely nyugvásban színét tervezgette éppen most egy káposztalepke, az egyik sárga rózsabimbóra, akit én meg úgy láttam: méhikékre nyílnék, nedvével, illatával, kénytelenített varázsával. Elfogott eme látvány öröme, aztán meg nyomban az, hogy az öröm milyen szomorú. És amikor az a fehér pille ráillesztette magát a színében már csaknem napsárgává dúsuló rózsabimbóra, hevenyében kiszaladt a számon: Pillantson csak oda, arra a pillangóra és sárga rózsabimbóra! Akként tűnik, hogy az a lé- nyecske olyasféle, mint egy kicsiny felhő, a bimbó meg olyan, akár egy parányi Nap, előtte hószín felleggel. Mire H. méltatlankodva: Ali! Minő szemkápráztató! Csakhogy nincs Mint! Csakhogy nincs Akár! Nincs „mint” felhő! Nincs „akár” a Nap! Vésse elméjébe, barátom, a felhő felhő, a Nap a Nap. Netalán többet róluk? Netalán tud akármi másmilyent őket illetően? Vág)' jártas-e olyan sugallatokban, amelyek szerint bármelyik akármicsodának létezhet más bármelyik akármicsodában a saját énje? 12
