Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló

előtt hármat kürtőit kanyarodtában, mielőtt kikötött. Amikor leengedték a hajólépcsőt, az alsó fedélzet korlátjánál megpillantottam H.-t. Integetett. Lengetve kalapját.

Aztán felkerekedtünk, mint akiket a séta valamilyen sikerrel kecsegtet. A fehér öböl irányába tartó sétányon ballagtunk, igen magasan, mert amolyan holdbéli táj szakadékoskodik róla, le, a tengerig. Itt-ott akad rajta pad, tengeri fenyők árnyékában. Az egyikre leültünk. H. pihegett, ám moccanatlanul figyelte, hogyan emelkednek a sziklákra és süllyednek alá róluk a hullámok. Szünetelgettünk, miután H.: Mennyire látható itt, barátom, hogy a természetnek nincs temetője. Es ettől fog el az öröm, noha halandó vagyok, miszerint a világnak nincs túlvilága. Milyen jó itt, mindaz, ami körülvesz, és aminek mostani egyetlen pillanatának a leéléséhez is kurta az életünk.

H. feltápászkodott: De hagyjuk magára az értelmünket, hisz’ oly gyakran méltatlan még önnönmagához is. Annál is inkább, mert nem érte van a természet, hanem éppenséggel fordítva.

Poroszkáltunk tovább, egészen odáig, ahol a sétány vége: a fehér öbölig. És amíg ott, fent lépkedtünk, meséltem H.-nak: Voltak évek, akikor delfinek családját láttam innen odalent. Önfeledt összetartozásuk mókázását láttam, és azt mondtam magamban: ez az év szerencsét hoz nekem. Es hozta? Kérdezte H. Nem tudom, mi lett volna, ha másképp.

A Nyugalom völgyében a vendéglő terasza, fölötte nádszőnyeg, körülötte csemete olajfák. Letelepedtünk az egyik asztalhoz. Az abrosza fehéren ropogós. És jön Maja, a háziasszony. Merő őszinte mosoly, ami nekem olyan, mint amott, kint a delfinek. Rendelünk.

Tintahal roston, olivabogyó, fokhagyma, petrezselyem, citrom és bor, fehér. Majd sajt és vörösbor. Amíg várakozunk, pisztáciát ropogtatunk. És csak nézelődünk. Tőlünk néhány méterre a hullámok, ahogy felsodorják a fehér kavicsokat, azok meg csörögve visszagördülnek utánuk.

Miután elköltöttük az ebédünket, rágyújtottam, H. meg halkan ezeket mondja: Nem illik ide szó, de hadd figyelmeztessem: a lelkünk igencsak tágas, és ha csak kizárólag magunkkal akarjuk belakni, cserben fog hagyni. Mi nem vagyunk neki elég. Költöztessük belé azt a mindent innen, amiben részünk adatik. Amin azt próbálom érteni: népesítsük be magunkat a lelkűnkért.

Sétáltunk vissza a kikötőbe, ugyanazon a sétányon. H. imitt-amott megdörzsölte ujjait rozmaringban, oregánóban, és illatukat szippantgatta. És amíg a hajóra vártunk: Nincs ennél igazibb terefere, mármint látogatásom tényénél. Séta, ebéd, séta.

Ülök a Leonardo nevű pizzeria teraszán, meleg árnyékban. Most nem én vagyok az egyetlen vendég. Tekintetem a látóhatáron tartom, ahol a hajó fehér ponttá fogyatkozik, és aztán már annyi sem.

A sör, amit iszom, a cigaretta, amit szívok a hozzájuk tartozó mozdulatokkal és testtartással, ezúttal mintha merő póz. Legbensőbb ösztönömnek ugyanis ma teremtődött némi tere és ideje. Hogy meddig tölthető be ez, és meddig maradó a másik, nem tudom.

11