Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló
Magányos sírok a gyimesfelsőloki temető alatt hófehér partkövekkel karolt völgyének ezt a nevet adták az itteniek: a Nyugalom völgye. A fehér öböl. A pillanatok nyugalmáé. Mintha a holtakkal a virágszőnyeg és fehér kőlapok alatt az öböl. Az új ravatalozó teraszára bandukolok, és rágyújtok. A szemem minduntalan a nyílt tengerre téved. Nem azért, mert az a tenger, hanem azért, mert most éppen ő van ott, innen. Mögöttem meg, a virágáldozatok alatt, és ezt tudom: a semmi. T E R E F E R E A kikötőben ültem, a Leonardo nevű pizzeria teraszán. En voltam az egyetlen vendég, mert még kora reggelidő. H.-ra vártam. Ma én vendégelem őt. Délután kellemetlen itt, mert forróság veri a kikötőt, nyugatról, amerről, éppen szemből, a hajó érkezik. Most azonban meghitt hűs, amit hűtött sör fokozott. Csupán egy-két árboc, és lassan igyekvő ember. Ahol a hajó kiköt, oda tartottak. Az óratorony órája hetet ütött. Tekintetem a látóhatárra tettem. Köz- bül a tenger, ahogy ilyenkor szokása. Egyre többen szállingóztak a gyülekezetbe. Az óratorony órája felet ütött. Szemem a horizonton igyekezett tanyázni, mígnem egy parányi fehér pont a szikrákon. És nőttön-nőtt, már-már hajóképzetté, aztán messzi-messzi hajóvá. Es közeledik a távolság. Ilyen látványokban esik meg velem: ott, ahol éppen vagyok, sehol sem érzem magam; nincs hely, amely körülfogna, és lehetnék valahol. A való világ magánya költözik belém, úgy, hogy egyedül bennem legyen az egész világ magánya, és ez felidézi érzékeny feledésben tartott állapotaimat, az azokhoz tapadó helyek képeit, hirtelen áttűnésüket rajtam, aztán tovatűnésüket, amolyan bárhol bármikor lebegésben hagyva, időn legbelsőbb ösztönöm se képes időt és teret teremteni sajátjának. Kortyingattam a sörből, eregettem a füstöt. Fél óra még, mire a hajó kiköt. Zsibongás a pálmasor és a virágágyások mentén. A hajó közvetlenül a kikötő 10
