Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 3. szám - Keszthelyi Rezső: Mediterrán napló

Régi sírkő Csíkzsögöd temetőjében

átsuhan az udvar kövezetén. A lábamnál meg hangyák kutakodnak, miközben a ház falán gyíkok futkároznak. És megesik, hogy egy aprócska lepottyan vállamra a szólóról. Hovatovább igen kellemes ilyenkor a lelkiállapotom. Am belőle jelenik meg mindig az örökös kérdés: hol vagyok, ha otthon vagyok, és ebből meg: hol vagyok, ahol vagyok. Nem kedvelem, ha éppen a közérzetem töpreng ezen, mert nyomban közhelyek népesítik be.

Időnként egy-egy asszony rója felfelé az utca lépcsőit a kerítés mögött. Az idősebbek feketében. Virágszálak vagy csokrok a karjukban. Mindennapos látvány ez ilyen időtáj vagy alkonyaikor. Utón vannak a temetőbe.

Azokon a helyeken, ahol hajósok is éltek, vagy még élnek, magaslatra helyezték a temetőt. Miként itt is. Kőfalát keskeny út követi, szegélyén vörösbarna, repedezett, mélyen barázdált kérgű tengeri fenyők sora. Terebélyes koronájukat innen is jól látom, ha enyhén balra és kissé felfelé tekintek. És hallom susogásukat, vagy zúgásukat, amikor fuj a szél.

Kedvet kaptam. Kivertem a pipából a hamut, és felkerekedem.

Mindig szívesen sétálok fel oda, ahol látványok sokasága és nyugalma. Az új, teraszos ravatalozóról: a kikötő öblének a csücske, sétánnyal és árbocokkal pe- remezve; ódon épületek, kávézók ponyvával árnyékolt asztalai alant, a park egy darabjának lejtése, méregzöld növényzettől zsúfolva. Aztán, távolabb a közeli, kisebb-nagyobb szigetek láncolata; ameddig rajtuk a hullámok felcsapnak, sziklakopáran, azon túl halvány zöldben. Mögöttük Vis szigete emelkedik ki a tengerből lenyűgöző tömegével és alakzatával, amelyet széles páraöv vesz körül, rendszerint.

A temető hagyományos és életben tartott bejárata a kőfal közepén van. Belépve rajta: szemben kápolna, tornyában lélekharang. Még most is itt ravataloznak és búcsúztatnak és kongatnak.

Ami azonban az újsütetű látogatónak igazán szembeötlő: az egész temető egyetlen virágtakaró. Nincsenek sírhalmok, hanem fehér vagy rozsdagyengéd kőlapok az elhunytakon. Es azokon, körös-körül és minden pillanatban hódít a virág és a fehérség. A virág: a pillanat. A fehérség: az öröklét. Szüntelenül cserélni kell a pillanatokat a fehérségen. Virágokkal. Vágott virágokkal. Nem lehet ültetni a fehérségbe, csak pillanatokat helyezni rá. Nap mint nap.

Itt, a szigeten kimeríthetetlen a holtak iránti kegyelet és ragaszkodás. És ez egybeforr a vágott virágok iránt érzett kegyelettel és ragaszkodással. És ezt nap mint nap ki is fejezik. Zarándoklatukkal. Színesben vagy feketében. Ki hogyan. A karokon virágszálak, a karokban csokrok

Nyugalmat lelkének, olvasom a sírfeliratokon. És amott, lent az öböl, kinek

9