Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Bakos Ferenc: Magyar kavics

Hát igen, a női lélek! (Mert itt a recenzens óhatatlanul nőt képzel az álorca mögé.) Mindenkit biztatnék, a haiku is ezt teszi: adjon nőjére álarcot - de nem ám cicás, vagy lornyonos-rizsporos maskarát, hanem inkább afféle egykedvű- nek tűnő No-maszkot -, s a maszk mögül kisugárzó szemekből máris olvashat fájdalmat, gyönyört, meg amit csak akar... (A szavak választása miatti zártság itt megengedi a rímet, ami szinte elkerülhetetlen - vegyük akkor olybá, hogy a „mögött-gyönyört” hangzás ad egy körforgásos monotómiát, ami, sajna, magára az életre is igen jellemző... Fentebb, a „titka-kalitka” pedig hasson a játékosság irányába, még ha a zen-akadémián ezt nem is fogják így tani-tani!)

Minden kommentár nélkül, kedvcsinálónak, álljon itt még pár darab:

A darázs vadul hajlong egy rózsaszálon s engem méreget.

Esti magányban ül a nő tükre előtt: sárguló fénykép.

Gyilkos nyár után őszi virágzásba kezd a cseresznyefa.

Sivatag felett amikor kel fel a nap: mennybemenetel.

Ha csak ennyit lehetne kiszemezni a kötetből, már akkor is örülhetnénk - ámde van itt még bőven, kavics a tó partján, hajításra - különb-különb olvasatra — várva.

Basó, a klasszikus haiku-mester - aki a műfajt teremtette, s nem is álmodta, hogy három évszázad múltán a világon mindenhol komponálnak majd haikut - azt mondta: ha valaki életében egyetlen igazi haikut ír, az már elismerésre méltó. Ne kerülgessük hát a forró kását, s tegyünk egy bátor kijelentést: Basó, ha tudna magyarul, érdeklődéssel lapozgatná e kötetkét, s egy-két oldal fölött, minden bizonnyal, el is időzne. Aztán, délidő lévén, elégedetten heveredne a Szerző banánfájának árnyékába, szunyókálni...

(A szerző magánkiadása, Keszthely, 2002)

89