Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Bakos Ferenc: Magyar kavics

Haikut kaptunk-e? Elhitetjük-e az olvasóval a megpillantás hitelességét, a dolgok egyszeriségét, a megformálás keresetlenségét, a pátoszban megbúvó humort? Pontosabban: mindez megindít-e - mozdulatlan vízbe hajított kavicsként - valamit az olvasó képzeletében? (A Berzsenyi-sorokat ismerőében, például, meghaladja-e a plágium-érzést? Itt jegyeznénk meg: a japán haiku egyik sora gyakran idézet egy ismert klasszikus költőtől, de még köznapi szólások, korabeli sláger-részek is elő-előfordulnak.) Ügy tűnik tehát, hogy a haikut az olvasata minősíti, és ez, bár fából vaskarika, jól is van így.

Lennének persze mesterségbeli szabályok, ha itt egyáltalán mesterségről beszélhetnénk: a haiku nem bírja a keresettséget, a mindenáron elérendő szépséget, a lezárt kerekséget, az alliterációt és a rímet - ez utóbbi kettőnél kivétel, ha csak és csakis azok a szavak kívánkoznak a (zen-)tartalom kifejezéséhez, írhatnánk bölcsen. (Az egyébként jó szándékú vagy akár tehetséges szerzők, akik ezeket a szabályokat figyelmen kívül hagyják, alkotják a - most még - haiku-formában verselők népes táborát - lásd fentebb, a bevezetőnél.)

Kántor János Kurszán - aki, első látásra a poézis felől közelítette a haikut, hiszen előző kötetében, a két évtizednyi alkotómunka eredményét felmutató Üzenet partközelből címűben már igen bíztató jelét adja a természet-közeliség- nek, a jó értelemben vett szűkszavúságnak, a drámai sűrítésnek, elhallgatásnak, s öt (eló'-)haikuját már olvasói elé is tárja - ismeri és érzi a haiku-írás fentebb felsorolt (és fel nem sorolt) szabályait, s bizton birtokolja a (megint csak ezt a kifejezést használva:) mesterségbeli tudás csínját-bínját. Előszavában ő is hozzáteszi a (Kosztolányitól átvett) meghatározást haiku-tudásunkhoz: „Egy természeti rajz, melynek pontosnak, valószerűnek kell lennie „lírai” közlés nélkül, mögötte van egy másik rajz is, egy lelkirajz, mely általános emberi, mondjuk az olvasó lelkirajza, aki a keretet megtölti tartalommal.” Máris rátérhetünk az ekképp kijelölt természeti rajzoknak a megvalósítására:

Ami a kötet egészéről elmondható: a 148 darab (ez itt most az angol piece megfelelője) mindegyike, kivétel nélkül fényesre csiszolt, erős drámai töltetű, szuggesztív hangulatot teremtő költemény. Hogy miért bánunk fukarul a szavakkal, s mért nem írjuk egyszerűen: 148 jó haiku? Talán, mert nem várható el az olvasótól (s ekképpen a recenzenstől sem), hogy olvasatával egy gyűjtemény minden egyes darabját haikuvá avassa. A „Megöltél engem / illatozó szavakkal / s mit elhallgattál.” , és a „Virágok között, / gomolygó, őszi ködben / bolyong a lelkem...” közlései tán túlontúl alanyiak — mondhatni líraiak — ahhoz, hogy az olvasó rezonálhasson. A „Hó szállingózik / az álmos alkonyatban: / a csend meséje” - a recenzens számára legalábbis (s ez minden eddigi és további megjegyzésre vonatkozik) - megmarad egy igazán hangulatos természeti képnek. Azon kívül, hogy nagyon igaz, s filozófiai töltettől sem mentes, az értelmezésen túl nemigen tudunk mit hozzátenni ehhez: „Mennyi dicsőség / áll megalázva a pénz / hatalma által!”, vagy akár ehhez: „Háborús rémség! / Áltól megjelensz, vakít / Isten magánya...” Szerzőnknek ezeknél a gondolatoknál (igen fájdalmas tanács) le kellett volna mondania a közlés vágyáról (a „közlés” itt most nem a „megjelentetés” szinonimája, inkább a megszólalásé).

Másrészt viszont nagyon is elvárható az olvasótól, hogy a kötet jó pár darabja által hagyja magát hullámoztatni (lásd: vízbe hajított kavics), vagy alig-rcz87