Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Molnár Miklós: Olyanok lettünk, mint a nyipandipandi
utána le is út, fel is út, repüljünk, irány a boldogság kék tengere!« Ügy is lesz. Jancsi iszonyú rusnya zombivá változik, olyan rettenetes szörnyet a föld még nem, hordott a hátán. Ezek meg ketten kéz a kézben elindulnak, hogy megkeressék a boldogság kék tavát, tengerét vagy madarát, amelyik éppen útjukba esik; csak az a fontos, hogy minél kékebb legyen. Es meg is találják, és vége szakad minden gondjuknak, attól fogva nagy boldogságban élnek együtt. Ha mákjuk van, tán még gyerekük is születik. A mesének vége, ott kúszik egy kajmán, aki megfogja, fincsi kis tokot varrathat a bőréből a mobiltelcsijének} TIZENHARMADIK FÉNYRAJZ Szarni rá és csapni szét „Úgy vagyok én az egész istenverte Nekrofíliával, kivált Zirzabellával, aki kiszívta belőlem a lét parazsát, orvul lenyúlta a gecimet, hogy megfoganhasson, de csak azért, hogy legyen kit abortálnia, megkontrázhassa a teremtést, gyakorolhassa az ’önrendelkezéshez’ való sátáni jogát, fekete mágiában fogamzott magzatát ’művileg’ ölesse meg, vagy - életfogytiglani döglődésre - Prebjan- csuk hullaházába szülje bele, szóval úgy vagyok én velük, mint az apám, aki midőn rámordult egy éjjel a felesége: - Odébb mehetnél ám, te mélák! fogta magát, föltápászkodott, lábára rántotta a papucsát, és ment öt nap, öt éjjel, tíz nap, tíz éjjel, hol előre nézve, hol hátra pislogva, s valahányszor földijei jöttek szembe, megszólította őket: - Eredjetek el ahhoz a szerencsétlenhez, és kérdezzétek meg tőle, hogy menjek-e még tovább, vagy eléggé odébb vagyok már? Ezer álom intett: olvassam a bölcsesség könyveit, szülessek újjá, cselekedjem jót, feleségemhez maradjak hűséges. Még idejekorán lett volna, még megmenthettem volna magunkat, az égi jó szellemektől sugallatot kaptunk volna én is, mások is, és Hunnia itt állna most hatalmasan és boldogan, nem lenne megcsonkítva, kifosztva, lóvá téve, hülyék által kormányozva. A magyarság virágjában volna, és csodálattal beszélnének nagy tetteiről és csodás intézményeiről. En már tíz éve jövök, csak jövök elfelé, de talán még itt, Párizsban sem vagyok eléggé odébb. Hogy kitől és mitől odébb? Nem mástól, mint önmagámtól. Attól az önmagámtól, aki fölcsapott egy folytatásos, sok száz részes rémbohózat csepűrágójának. A nekrofil Zirzabella miatt elárultam szerelmetes asszonyom és gyermekem, most pedig - szégyenemben, kínomban, meg mert az árulók szeretik adni a bankot - nagy garral kinyilatkoztatásokat teszek faképnél hagyott szülőhazámról... A magyar társadalom nem biofil. A »kelet-európai fordulat« óta eltelt években nem változott meg a korszak alaptendenciája: a parlamentáris többpártcir- kusz kulisszái előtt szervesen folytatódik a lét iránti teljes felelőtlenség. Az elnyomás álszükséglete nem csökken az emberekben, hanem új meg új tápot kap. Alig látni nyomát legalább a tüneti kezelésnek, a »halott kozmetikázásának« - gyakorlatként, tanpályaként: hogy valahára orvosolhassuk mindazt, ami most rossz. Testünk gyümölcsét csak akkor oltalmazhatjuk méltóképp, ha fölmondjuk 17
