Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 2. szám - Molnár Miklós: Olyanok lettünk, mint a nyipandipandi

Anyja éjjel-nappal, lélegzetvételnyi szünet nélkül irányítani próbálja Leona minden lépését. Otromba csetepatékat folytat Debilkével, akiből kora reggeltől késő estig ömlik a vitriolos badarság (ez is szabadságharc); veszekedéseik gyakran gorombulnak brutálissá, a nagymama fulladásos haláljeleneteket rendez; épül a magyar jövő.

Leona az egyetlen eleven élőlény a gyász, sértődöttség, hántások, hitetlenség búskomor hajlékában, e feltörhetetlenül önmagába zárt kispolgári tébolyda bebalzsamozott tárgyai és lényei között. Folyamatosan roncsolódik, tekintetében ugyanaz a megfélemlítettség, mint a kislánykori Zirzabelláéban. Szemének édeni csillogását fátyol fedi. Lágerlakó lesz őbelőle is.

A cseperedő fedőgyerek sorra elvesztett csatái: Zirzabella bárhova cipeli is szeszélyei és lehangoltságai szerint, Leona mindig megpróbál ellépkedni, el- ténferdülni, tétován tapogatózva, otthonát keresve. Megtanítják félni, a világ csupa fenyegetés, mindenütt szorongató idegenek. Gyorsan rákap a tagadásra, és kezd beletanulni abba is, hogy környezetét betegségek gyeplőjével irányítsa. Mint a legtöbb magzatgyilkos asszony gyereke, Leona is gubólénnyé válik, már az anyaméh őslevesében. Az őt érő hatások, környezetének viselkedés- mintái mind azt készítik elő, hogy nyomorult, önutáló, zavart lelkű, emberkerülő, nekrofil szerzetté váljon ő is, akárcsak az egész roncskultúra, amelybe beleszületett, s amelynek egész földrész esett martalékul. Körültekintően gondoskodnak róla, hogy alapélménye ez legyen: Méhkaparékocska, az ő elölt testvérkéje, jobban járt.

Igaz, százszor is igaz: „ha választania kell a terhesség megszakítása vagy a között, hogy a világra hozandó gyermek élete nyomorúságos lesz, vagy éhínség, netán háború viszi sírba, senki sem választhatja a második lehetőséget”. De hát az meg micsoda lehetőség, hogy fölfekszik az ember lánya a szülészeti és magzatgyilkolászati osztályon egy kórházi ágyra, széttárja a lábát, és hagyja, hogy a halál beleverje a nagy rücskös lomposát, s közben a fülébe sugdossa: „Vágasd le a séródat, ribikém, különben álmodban rád ugrik az ördög, és a saját hajaddal fojt meg!”?

Ebben a taknyos-nyálas giccsországban szinte csak a méhkaparékocskák „járnak jól”. Nincs a gyerek már a rossz világban, jobb sorsa lesz, hajh, vízi-világban... Az áradás, az öröm, a teremtő bizonytalanság, a közvetlenség, a jelenvalóság, a kaland, az elevenség, vagyis az élet minden jelét vadul, erőszakosan elutasítják. A nekrofil tenyészet számára Leona is csak préda - a kínosan, végtelen lassúsággal enyésző drakulai korallzátony tápláléka.

KILENCEDIK F É N Y R A)Z

Anyu, engem miért nem kapartattál kié'

Az ikonlétre kényszerült Leona hat-, nyolc-, tíz-, tizenkét, tizenöt évessé cseperedik. Beérnek benne a vetések. Csurig utálkozás, bizalmatlanság, szorongás, kígyónyál, táplálkozási és viselkedési zavar. Működnek benne a nárcizmus harácsoló reflexei. Tekintetében mérhetetlen szomorúság, ritkán nevet, mindig szárazon, csikorogva, kényszeredetten.

12