Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 2. szám - Molnár Miklós: Olyanok lettünk, mint a nyipandipandi
majom mancsa nyomban szétnyílik, és kicsusszan a kancsóból. Lám, a vadászé minden: gyümölcs, kancsó és majom egyaránt. HETEDIK FÉNYRAIZ Peregrináció a világ káprázatai között Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kalitka. Rettentően unta már önnön ürességét és sivárságát. Se férj, se gyerek, se boldogság, se semmi... Egy nap megkeményítette szívét, és nagy sebbel-lobbal fölkerekedett, hogy foglyul ejtsen valami pompás, büszke madarat, lehetőleg sast vagy sólymot, vagy ha más nem akad, hát kanverebet... LIatóságilag előírt, úgyszólván tehát honleányi kötelességtudatból - de talán rejtett eugenikai késztetésből is - lerótt, az egész „felvilágosodott” civilizáció cinkosságával elkövetett magzatelsikkasztása után Zirzabellának mindenféle ördögi praktikák segítségével sikerül végre férjhez mennie (volt már egy-két erőszakolt, kínosan meghiúsuló palifogási kísérlete) a vízi-világba úsztatott embrió apjához, aki - kirekesztődve a Zirzabella méhében csapdába esett ivadékáért viselhető felelősségből - partra vetett halként fulladozott és tátogott, miközben az ölőanya elindította a kannibál gépezetet. („Nézd meg az apját, vedd el a lányát, ha fiúszerv nélküli fiúszeretőt akarsz”, gondolta a férfi, és belemászott a karmikus kulimászba.) Zirzabella látszólag a szülei elől menekül ebbe a házasságba. Hamarosan kiderül azonban: épp a házassága révén muszáj visszacsapódnia a szülői miliőbe, a családi viselkedésmintákhoz. Havonta „teherbe esik”, merthogy pótolni szeremé méhének elrekkentett gyümölcsét. Erőlködik, mint egy tolatómozdony, hogy ölőanyából szülőanyává lehessen. Léggömbterhességei sorban szétpukkannak, egyszer aztán csakugyan megfogan. Várandóssága alatt a teljes családi viselkedésrepertoárt eljátssza. A szerepkészlet legállandóbb darabja: válság- helyzetet provokál, pánikba esik - és illa, berek, nádak, erek, világgá megy, mint a cigány tyúkja. A „helyzet” természetesen, nemcsak az övé, mindig „válságos”, akkor is, ha nem provokálják, nem csoda hát, ha Zirzabella is menekülni próbál. Am hogy miként fonódnak az ő tyúkszaros életének szálai a nagy világszőnyegbe, arról Zirzabellának - akárcsak az emberek elsöprő többségének - lila gőze sincs. Dib-dáb uszadékfaként hányódik balvégzete sodrásában. Méhében négyhónapos a magzat, amikor Svédországba illan. Politikai menedéket próbál kérni. El- és kiutasítják, sőt hazadeportálják - haza, Nekrofíli- ába, szalmavirágnak Isten rozsda marta rohamsisakjára. Kényszerű visszaho- nosulása után egyre jobban retteg a szüléstől, halogatja, ameddig csak lehet, nem bízik se a szülészekben, se önmagában. Gyötri magát, gyötri a férjét (a széltalpú golyhó nevenincs epizodistaként iszkol át ezen a siralmas bohózaton, vállán vadásztarisznya, benne távcső, bőgő kürt, őzhívósíp, kásagöbecs, tőrkés, hurok, vérzsák, műuhu, bagolyköpetgyűjtő-üvegcse, s mögötte ott a gene- tikus-karmikus láthatatlan vonszalék, melyet az ember maga után vonszol, hogy a rá szakosodott ragadozók szagot foghassanak, és eljuthassanak hozzá, miközben ilyen-olyan nyomokra tapadva ő is hajszolja a maga zsákmányát), örökösen ócsárol, agyarkodik, gáncsol: visszamenőleg is áldatlanra és gyászos9
