Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték

is a személyiség, hanem maga a szó fog össze, a túlélést reprezentáló beszéd, mint mindent - értéket, erkölcsöt - maga alá gyűrő önkifejezési forma. A Biztonságba helyezés meg a Székfoglaló a mai zsidó establishment fagyos iróniával megrajzolt képe. A Returban mintha régi kedves bölcsészkari professzorunk képe rajzolódna meg, akit a vége felé közelítő élet meditációra kényszerít, a túlélés stratégiájának újragondolására. De a legmegrendítőbb novella a Hazatérés, a holocaust utáni idő úgy ábrázolódik benne, hogy egyszerre látunk egy vidéki magyar életképet, és kerülünk bele egy több ezer éves zsidó legendáriumba.

Adaga a Keleti pályaudvar, végállomás szintézis óhajt lenni, egy fiatal író nagy vállalkozása arra, hogy értelmezze a háború utáni zsidó sorsot, szembesítve azzal a generációs elkötelezettséggel, amelynek nincs más esélye, mint az önnevelés arra, hogy visszakerüljön oda ahonnan a szülők és a nagyszülők korosztálya s még elébb legalább két generáció elszakadt. A könyv a féltörténelmi, a család- és a kalandregény műfaji szimbiózisa. Két részből áll, egy több mint négy és félszáz oldalas regényből, amely a Rajk-per egyik kitalált- valós mellékszálát göngyölíti föl és egy húsz oldalas epilógusból, amely értelmezi ezt a regényt, azaz szemügyre veszi „a kizökkent időt”, és kinyitja a történetet a jövő felé, az idő ama dimenziója felé, amit a sztálinista jelen valaha elgondolni sem engedett azáltal, hogy megsemmisítette a múltat. A magyarság sorsát éppúgy kiszakította a históriából, mint a magyarsággal összeszövődött zsidóságét. Tabuk sorát dönti - észlelhetően - az író azzal, hogy a regény kriminális történetében csak zsidókat szerepeltet. Zsidó az áldozat, és zsidó a vallató (aki természetesen maga is vallatottá válik), zsidók állnak az elnyomó hierarchia minden regénybeli posztján, a szimpla verőembertől a legmagasabb helyekig. És zsidó a közeg maga is, a hitközségi nyomorult vezetőktől a rabbiképző szereplőin át a piac és az imaház családjaiig. Zömmel - kell-e mondani - csonka családjaiig. Ha lehet állítani ilyent, ezek az évek a holokauszttal összeszövődve eredményezték azt, hogy a megmaradt magyar- országi zsidóság virtuális létezővé vált saját hazájában. A regénynek, mint minden hasonlóan nagyszabású elbeszélői vállalkozásnak, legalább három szintje van, s ez a könyv mindhárom területen izgalmas információkkal és érvényes észleletekkel szolgál. Az egyik maga az élet mint közeg. Fiatal írónál jóleső meglepetéssel nyugtázhatjuk az ambíciót, amivel rekonstruálni igyekszik azt a terepet, ahol hősei mozognak. Nagyon sok a színtér, s ezek között legérdekesebbek azok, amiket az utóbbi félszázad jórészt eltüntetett: a hajdani zsidó mindennapok helyei, egy létforma emberi tájai. Utcák, kapuk, lakások, bódék, templomok, maga a régi belső Budapest, a város a maga - ahogy Mándy Iván fogalmazott egyszer - „ragacsos” szomorúságával.

A könyv másik rétege maga az emberi tabló. Az író nem resteilte a fáradságot és minden jelentős, sőt kevésbé jelentős alakjának megrajzolja az életrajzát. Árnyaltan és érzékletesen, s úgy, hogy minden sors külön-külön is tanulságos változata a zsidóság századközépi kataklizmájának. A prolitól a szabadelvű nagypolgárig, a tizenkilences bolseviktől a kóser juhtúrót áruló asszonyig, a fegyveres ellenállótól a többszörös kollaboránsig, a hittartótól a betérőig, a kisgyerektől a gyerektelen zárványlétekig. „Párhuzamos életrajzok”, amelyek

140