Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték
tatni kívánok, a Magyar Narancs recenzense Felekezeti ponyva cím alatt adott hírt. Az ember természetesen nem olvassa a jelölt sajtóterméket, de mivel a regény biztosan nem ponyva, hanem egy derék és nagyigényű vállalkozás, elmerenghetünk azon, hogy a sértettséget miféle politikai indulat, decenseb- ben: ízléskülönbség magyarázhatja, s itt a politikai bornírtságnak akár ama három véglete is felmerülhet, mint a bolsevik, a szélsőjobboldali vagy a balliberális elkötelezettség. (Ne feledjük persze a „hitközség” - finoman szólva - „ellenérdekeltjeit” sem.) Tudniillik ezek mindegyike „megkapja a magáét” a regényben, egyrészt bizonyos tények alapján, másrészt azáltal, hogy a főtéma fontosságának nyomósítása marginalizálja őket és ezeket a vélekedésnek álcázott indulatokat. Szántó T. Gábornak írói munkássága mellett számottevő szerkesztői-szer- vezői és közéleti tevékenysége: lapja, a Szombat nagyon fontos híreket közöl a honi zsidóság beléletéről, önképének változatairól, és az olyan kötet, mint az általa tető alá hozott Minarik, Sonnenschein és a többiek (Zsidó sorsok a magyar filmen) a magyar kultúratörténet fontos ívét rajzolja meg, és éppen azáltal, hogy se nem a kirekesztés, se nem a bekebelezés, hanem a meditáció modorában keresi és írja le azt, ami nem mindig nyilvánvaló. Es tegyünk újra egymás mellé egy versszakot és egy naplóbekezdést, de most a fentebbivel ellentétes sorrendben. „Itt nincs jogom hazányi nyugalomhoz, / mert úgy vagyok zsidó, hogy szinte hőstett, / és úgy vagyok magyar, ahogy hagynak, / mert ha lebüdöszsidóznak, nincs mit válaszolnom: / »rohadt magyar«?! - magamba vágnám a kést.” „A zsidóság mint téma ma partikularitásnak hat azok szemében, akik részint esztétikai (részint vaskosan személyes okokból eredő ideológiai) ellenérzések miatt, a népi lét, a vallás, egyáltalán a csoportidentitás kérdéseihez kapcsolódó egyéni sorskérdéseket nem érzik tematizálhatónak az irodalomban. Az uralkodó univerzalista koreszmével szemben élni (tradicionális értékeket is tisztelve és integrálva az ember gondolkodásmódjába, és mégis igyekezve szabadon írni) intellektuálisan sem egyszerű, mindenesetre korántsem a legkönnyebb entrée az irodalom világába.” Hát ha van a szónak érvényessége, annak a szónak, hogy „populizmus”, azaz néppártiság, azaz patrióta elkötelezettség, ez az álláspont sugározza ezt a jelentést. Vállalása példaadó a magyar „többség” számára is. Szántó T. Gábor két novellásgyűjteménye rokonszenves következetességgel tárja föl a holokauszt utáni magyar zsidó sors tragédiáit és vétkeit, szívszorító és viszolyogtató tényeit. Két kisprózagyűjteményében (Mószer, Lágermikidás) feledhetetlen novellapéldák sorakoznak. A Mószer egy besúgóvá süllyedt főrabbi története, aminek nem is a politikai pikantériája az igazán érdekes, hanem az, hogy folyamatosan szembesítődik a gyalázat azzal, ahogy az általa „hivatalosan” is képviselt talmudi hagyomány erről a bűnről ítélkezik. A Szétszóratás tárgya talán a legfontosabb és legtávlatosabb kérdés a mai magyarországi zsidó életben: vissza tud-e térni a legújabb generáció azokhoz a hagyományokhoz, rítusokhoz, közösségi életszépségekhez, amitől a XX. század megfosztotta a zsidóságot. A Kérem, engedjék előre a holocaust-túlélőket bravúrmonológ, szövegremeklés: egy idegenvezető asszony regulázhatatlan és megszakíthatatlan szövegkatyvasza, amiben „mindenről” szó esik, s amit nem 139
