Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre - Jutalomjáték

általánosíthatom, azt, hogy én miért nem siettem elolvasni munkáit az utóbbi két-három évtizedben. Szégyenkezve ismerem be, hogy - ha nem is tudatosítva, de - ellenszenvem merőben politikai jellegű volt. Hozzáteszem, hogy nem párt-, hanem - fogalmazzunk csak patetikusan - nemzetpolitikai okokból tűnt ki ő „befogadó horizontomról”. Felfoghatatlan volt számomra, hogy a legradikálisabb magyar tájról és régi szép „törzsökös”, kisúri-polgári-lateiner családból származó, a „magyar” vallásnak elkötelezett, több nyelven beszélő és olvasó, komoly klasszikus műveltséggel rendelkező, tíz évre elhallgattatott író hogyan tud beállni a rezsim zsoldosai közé, s ráadásul akkor, a nyolcvanas években, amikor már a nyilvános irodalmi botrányok (is) a rendszer teljes politikai és morális ellehetetlenüléséről beszéltek. Az írószövetség elárulása vagy a tiszántúli református egyházkerületben vitt szerepe elfogadhatatlan volt, s néma kirekesztést vont maga után. Jobb a passzívum itt: Szabó Magda kirekesztődött. Ahogy például Juhász Ferenc is — a legnagyobb magyar költők egyike. Az ajtó először 1987-ben jelent meg, de senki — „mértékadó” - nem emlegette Mészöllyel vagy Esterházyval, Temesivel (ekkor jelenik meg a szenzációs Por) vagy Szilágyi Istvánnal egy mondatban. Más mondatban sem igen. Ha már idekerült ez az évszám... - a Kortárs az évi júliusi számában vajákos hangnemű hozsannát közöl Aczél valamelyik politikai beszédgyűjteményéről, fogalmazványának még a legdiszkrétebb állítása az, hogy a „szerző” (tudjuk, hogyan készülnek a politikai beszédek, hogy nem az a szerző, aki beszél) előadása „művészi” szintű, hogy „szuggesztív, szárnyaló, meggyőző, aktivizáló”. Istenem, akit Aczél aktivizálni tudott ekkor..., és mire... De hát ennyi elég is.

Egy-két évvel ezelőtt az egyetemen egy műelemző szemináriumon, ahol a hallgatók is javasolhattak olvasnivalót, egy jóravaló leányzó Szabó Magdától Az ajtót ajánlotta. Ha már demokrácia, akkor legyen demokrácia, a könyv akkor jelent meg - pironkodva mondom, de nem is tudtam, hogy immár másodszorra -, elindultam megvenni. A könyv egész Budapesten nem volt kapható, Szombathely össze könyvesboltját is bejártam, végül Celldömölkön jutottam egy félretett példányhoz. Elolvastam, és megrendültem. Megrendültem az élménytől - és a szégyentől. Két évtizede éltem együtt egy remekművel, anélkül, hogy tudtam volna róla, noha ez lenne a „szakmám”.

Az ajtó klasszikus regény, vagy inkább talán kisregény: pontosan kijelöli a témáját, és ez a téma úgy válik történetté, hogy az elbeszélő nem érzékenyedik el önmagától, noha ő az egyik szereplő, se kibúvókat nem keres, se kitérőkbe, se ideológiákba nem menekül. Vallomás és leírás páratlan harmóniája jellemzi. A sztori hagyományos: egy titok megfejtése a múló idő kulisszái és szándékosan mindennapias eseményei között, visszatekintő beszédhelyzetben, tehát egyszerre kell jelen lennie a szövegnek az idő mindhárom dimenziójában. A történet két ember viszonyrendszere a megismerkedéstől az elfogadáson át a vállalt szeretetig, végül a szeretet paradox - azaz éppen a szeretette hivatkozó - megtagadásáig, a pusztításig és a pusztulásig. A szeretet tudni akar mindent, de a megismerés mi más, mint beavatkozás, a beavatkozás viszont óhatatlanul sért és pusztít. Pál apostol szeretethimnuszának jó pár „tétele” megfog(ad)ha- tatlan a mindennapi lét embere számára. Eg}? úrinőnek (aki véletlenül író) és bejárónőjének kapcsolata a regény tárgya - csak ez, ha így is van, nem igaz.

133