Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kulcsár Szabó Ernő: A kőszegi Ottlik-kiállítás megnyitására
klasszikus mű szövegének az architektúrája hordozza. Többek közt azért, mert a régió kulturális nyelvtanában a hóeséssel is csak Ottlik óta terít „tiszta és puha szőnyeget lábunk elé az égi kegyelem”. Van persze olyan felfogás is, mely szerint a többszázados hagyomány deter- minációs erővel képes ránehezedni minden történelmi térségre, amely gondosan ápolja az örökségét. A tapasztalat mégis inkább azt mondja, éppenséggel azért szerencsések az ilyen térségek, mert soha nem kell őket emlékeztetni saját történetiségükre. Arra, hogy „a hagyományok talaján állás (...) nem korlátozza a megismerés szabadságát, hanem lehetővé teszi” (Gadamer). Sőt, még a saját hagyomány új megértését is az a tény teszi lehetővé, hogy van ilyen hagyományunk, mely - miközben biztonságosan, ráhagyatkozható módon hordoz bennünket - mindig képesít is arra, hogy a jelenben végbemenő aktualizálás a megértettek új történeti lehetőségének tekinthesse magát. Hogy tehát a hagyomány soha nem mozdulatlan, hanem éppenséggel mindig újra más aspektusával áll még a kulturális a jelennek is a szolgálatába, meggyőzően mutatják az Iskola a határon nevezetes, Kőszegen vélhetőleg széliében ismert sorai is: „Fura dolognak látszik a nyugati határ szélén - olvassuk a regény 20. fejezetében - védeni egy kis várat a belülről jövő töröktől, amikor az ország már elveszett, s az ellenség itt már éppen kifelé menne. Nem is lett volna értelme, ha a védők nem tudják, hogy a hazájukon kívül még egy sokkal kisebb és egy sokkal nagyobb hazájuk is van; s ezt mind a kettőt megvédték: a városukat, ahol születtek, és a világrészüket, ahol senki sem borotválta a koponyáját.” Ottlik műve alighanem azzal érti itt hatékonyan újra a térségi identitás történeti alapzatát, hogy az idézett gondolat nem marad a török-kor — legyen az akár mégoly becses és igaz is - rekvizítuma, hanem a(z akkor létében fenyegetett) polgári irodalmi modernség identitásképző potenciáljává alakul át. Legalábbis amennyiben a belső függetlenség példázata azon a kettős horizonton képződik meg, amelyet a historizálódott végvári korszakból a Kassai polgárok és Az élet kapuja emelt át az Ottlik idején elhallgattatott polgári modernségbe: az otthonnak ez a két formája (a város és a kontinens) összekapcsolható módon Márai és Herczeg Ferenc említett műveiben kapott történeti távlatú polgári értékindexeket. Az emlékezet tereit a modernség elsősorban olyan kulturális technikák archiváló teljesítményével hívja elő, amelyek nemcsak az észlelés-érzékelés módjait befolyásolják, hanem alakítják magát a kulturális tudatot is. Közülük - ahogyan itt is - kivált a fényképezés, a fotografikus lejegyzés technológiáinak jut meghatározó szerep. Ez a történelmi jelentőségű eljárás egykor valóban úgy törte meg a festmény auratikáját, ahogyan majd valamivel később a film vált a költői képek legveszélyesebb vetélytársává. Walter Benjamin pontos megfigyelése szerint az aura széthullásával párhuzamosan nemcsak annyi történt, hogy megrendült a műtárgyak kultikus értékébe vetett hit, hanem fokozatosan fölértékelődött a(z egykor kultikus státuszú) tárgyak, dokumentumértékű rekvizítumok kiállítási értéke is. Mint minden történeti folyamatnak, nyilván ennek is kétértékű a tapasztalata: kétségkívül veszít ily módon a hatásából minden olyan mágikus funkció, amely valami módon a kultikus szférához való odatartozásától nyerte a jelentőségét. Ugyanakkor kérdésesebbé vált 2
