Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kulcsár Szabó Ernő: A kőszegi Ottlik-kiállítás megnyitására
annak az esztétikai tapasztalatnak az a fajta magától-értetődősége is, amely úgyszólván a vallásos-rituális befogadás kontemplációs szerkezetét kényszerítette rá a műélvezetre, nálunk bizony egészen Horváth Jánosig. A kiállíthatóság és a hozzáférhetőség sokkal inkább kedvezett egy olyan befogadásnak, amelynek áhítata nem csupa égő csipkebokrot képzel a művészet szentélyébe, hanem sarui megoldása helyett saját önmegértésének ösztönzőjét ismeri föl a műalkotásban. Az itt felsorakozó tárgyak, emlékek, dokumentumok persze nem igazán műalkotások. Többségükben nem műalkotások, hanem inkább a személyes életrajzi én hozzáférhetőségének metonímiái. De a befogadásukra nézve alighanem részint mégis annak tudata lehet mérvadó, hogy egyetlen dokumentum sem azonos azzal a dologgal, amiről tanúskodik. Mert amire visszavonatkozik, az nincs már jelen. Azaz minden dokumentum, tudósítás, közlemény vagy valósághű megjelenítés csupán olyanként képes hírt adni tárgyáról, amiként és amilyen gyanánt észlelte, értelmezte és tudomásul vette azt. S ez csak azért lehet így, mert még a dolog és annak másolata közt sem üres a tér. Minden tehát, ami itt személyes- vagy kordokumentumként lép a színre, igényli az értelmezést: nemcsak az időbeli távolságot akarja áthidalni, hanem áthatolni azon a médiumon is, amely közlése és annak befogadója közé ékelődik. Talán akkor teljesítünk jó szolgálatot Ottlik emlékezetének, ha legalább ebben az értelemben nem szaporítjuk a kultikus befogadás eseteit: tehát ha nem az áhítatteljes tétlenség néma csodálata jegyében rójuk le tiszteletünket egy kivételes nagyságrendű klasszikus emlékezete előtt, hanem a szóban forgó dolog, vagyis kulturális-művészeti közelmúlt (ön)megértésének igényétől vezettetve próbáljuk szóra bírni a kiállított tárgyakat, dokumentumokat. A tárgyak és a dokumentumok ugyanis csak egy önmegértésben érdekelt látogatónak tudják elmondani, miért tartozik össze Svevo, Márai és Ottlik; Rilke, Musil és a katonaiskolák; Joyce és Szombathely, vagy éppen Kőszeg és a trieszti öböl. Ezért érthető egyszerre világra vetett tekintetként és a saját tükörkép kerete gyanánt minden ablak. Talán leginkább ennek szisztematikus érzékeltetéséért jár külön köszönet és elismerés e kiállítás értő, Ottlikot mélyen értő rendezőinek, Fűzfa Balázsnak és szakavatott kollégáinak. 3
