Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - András Sándor: "Nyugaton a helyzet változatlan"

csendes intenzitásával hirtelen megkérdezte: „Mondd, Zoltán, ha szabad lenne az ország, hazaköltöznél?” Úgy gondolom, Zoltán becsületére válik, hogy rövid csönd után azt felelte: „Nem”. Ez akkor meghökkentett, megdöbbentett, azért is emlékszem rá olyan erősen: nem igazán értettem. Magam máshogy éreztem akkor és később is, ezért is települtem haza 1990 után, de már jó ideje értem, miért válaszolt Zoltán úgy. És, megvallom, örülök, hogy ő már nem élt, amikor ténylegesen választania lehetett volna.

A helyzet maga, akárhogyan értelmezzük is, nem volt egyszerű. A traumát végül is nem lehetett úgy érezni, mint bármi mást: cezúra volt és maradt. A politikát illető düh, harag és elhatárolódás egy dolog volt, a mindennapi élet egy másik. Ráadásul a politikát illető düh maga is többféle volt, hiszen irányult az oroszok ellen, a „Kádárék” megnevezésű magyarok ellen, és a Nyugat ellen is, amiért Egyiptomban - így, vagy úgy, az angolokkal vagy az amerikaiakkal - lépett, Magyarország viszonylatában viszont nem. Akik tényleg lelkesen befogadtak bennünket, előzőleg cserben is hagytak. Igaz, fennállt az atomháború veszélye, de ez a veszély maga is az egzisztenciális száműzetés állapotára és persze Beckett Végjátékéra utalt.

Camus Sziszifuszi, „az istenek proletárja” nagyon rokonszenves figura volt, a camus-i „abszurd” és „lázadó ember” vonzó - Camus példásan állt ki a forradalom mellett -, de arra mégse voltak a menekült, a magukat politikai száműzetésben érző költők képesek, hogy a camus-i Sziszifusz példájára mosolyogva menjenek a völgybe gördülő szikla után. Ezen a ponton mégis különbség volt a politikai száműzetés, szélsőségében a politikai kivégzések és az egzisztenciális száműzetés, szélsőségében a halandóság, között. Már csak azért is, mert van különbség politikai rendszerek között. Camus maga is megkülönböztette a totalitariánus egypártrendszert, így „az akasztófák szocializmusát”, ezt a kifejezést ő Kádárral kapcsolatban használta 1957 tavaszán, a demokratikus többpártrendszertől, amelyet közel sem eszményített, de élhetőbbnek, mert szabadabbnak tartott.

Ezt a megkülönböztetést a Nyugaton alkotó magyar költők is megtették. Az egzisztenciális állapoton belül kellett történnie mindannak, ami politikai volt, így a politikai száműzetésnek, az idegenben élésnek is. Az előbb feltett kérdést azonban, hogy kijátszották-e a költők az egzisztenciális száműzetést a politikaival szemben, vagy fordítva, a politikait az egzisztenciálissal szemben, azt hiszem, nem lehet általánosságban megválaszolni, külön-külön kellene a költőket megvizsgálni. így inkább magáról a problémáról, a megélés nehézségeiről érdemes elgondolkozni. Aki úgy érezte-gondolta, hogy ezen a Földön nincs és nem is lehetséges számára „haza”, nyilván szembe találta magát Tamási Áron ismert kitételével: „Azért vagyunk a világban, hogy otthon legyünk benne.” Ez a mondás azonban nemcsak arra szólít fel, hogy teremtsünk magunknak otthont, vagy tegyük otthonosabbá, egyúttal azt is jelzi, hogy ez lehetséges, megvannak az előfeltételei, tehát az egzisztenciális száműzetés közel sem az egyetlen egzisztenciálisnak felismert állapot. És valóban voltak költők, akik az egzisztenciális állapotot semmiképpen sem száműzetésként élték meg. Ha pedig nem annak, akkor a politikai száműzetés, illetve a magyar forradalom és függetlenségi harc eltiprása mindössze egyike volt a világban

109