Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - András Sándor: "Nyugaton a helyzet változatlan"
nem azt jelenti, hogy neki nem volt meggyőződéses álláspontja ebben a kérdésben, csak azt, hogy meggyőződése nem közvetlenül tematizálva fejeződött ki. Hozhatok ellenpéldát, Faludyt, Csokits Jánost, Siklós Istvánt, Kemenes Géfin Lászlót, magamat is, Makai Adámot, Gömöri Györgyöt, de azt hiszem, elmondható, hogy az össztermést tekintve aránylag kevés volt a kimondottan politikai vers. A „politikai vagy poétikus költészet” alternatívájának az a változata, ami Arany János és Reviczky verspárbaja óta a „nemzeti vagy (általános) emberi” néven ismert, amiből, már Ady után, a népi-urbánus alternatíva és ellentét lett, József Attila révén, mint említettem, feloldódott. A „népi”-ből „néphez tartozó” lett, végül is „nemzeti”, mint egykor, csak ezúttal, 1956 után, nem „letépte fényes nemzeti bélyegét”, hanem éppen fordítva, ugyanis visszaszerezte és visszahelyezte, méghozzá egy „általános emberi” összefüggésben. Hiszen „az első antitotalitariánus forradalom” nemcsak magyar ügy volt. Amennyiben viszont magyar, az akkor határozottan hangoztatott és hitt „nemzeti egység” értelmében volt magyar. A Műhely-találkozók egyik, talán alapvető öröme abban állt, hogy mindenfelől jöttek magyar írók, költők, művészek, és Nyugaton - szabadon - jöttek össze. Volt nemzet. Szabó Zoltán mondta egyszer egy genfi összejövetelen, hogy „mi most itt nemzet vagyunk, bár azt nem mondanám, hogy mi vagyunk a nemzet”. így érezhettük magunkat Marlyban, Hadersdorfban és utóhangként Hévízen, hiszen ezt örökölte meg 1990 után a Csokonai Társaság évi összejövetele mind emberekben, mind hangulatában. Készültek tehát politikai versek, akár a forradalomról, akár a kommunista rendszerről, ünnepeken el lehetett őket mondani, el is várták, de azt hiszem, hogy a költői alkotásoknak ez csak töredéke volt. A költők, mondanám metaforával, nem a mellüket verték, hanem csak felálltak: jelenlétük és létük volt tanúság és hűség. Maga a kint készült alkotás bizonyított a forradalom mellett, akármilyen volt is, akármiről szólt is. 3. Jellemezte-e a Nyugaton készült verseket a gyakran hangoztatott nosztalgia? A honvágy? Szerintem nem. Ezzel abba is hagyhatnám ezt a közbevetett al- témát, de az orrunk alá dörgölt nosztalgia-káröröm eleget bosszantott az évek során. Először is, mi a baj a nosztalgiával? Ki ne lenne olykor nosztalgikus? Másodszor, a Nyugatra menekültek között ki ne álmodott volna arról az első években, hogy otthon volt és nem tudott kijönni? Tipikus rémálom volt. A „hazámra vágyom, a Duna-Tisza partja vár”, azt hiszem, nem hallatszik a Nyugatra került költők verseiből, és nem azért, mert szentimentális, nem illik jó minőségű versekbe. A szellemiség, ha úgy tetszik a lelkűiét maga ódivatú lett, már ami a költészetet illeti. Arról nem is szólva, hogy bármi táj vonzása annak politikanélküliségét, rendszertől függetlenségét jelentette. Ami nosztalgikusnak számíthatott, egyúttal jövőre irányuló vágy számba is mehetett. Harmadszor, ki tudja elválasztani a gyerek- és serdülőkor helyeit-dolgait- élményeit idéző emlékezést a felnőtt ember saját életkorhoz illeszkedő vágyaitól? Végül, negyedszer, ami nosztalgiának tűnhet, gyakran egyáltalán 106
