Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - András Sándor: "Nyugaton a helyzet változatlan"
ban. Máig tartó barátságok szövó'dtek. A Műhely-találkozók szerepét a magam számára rendkívülinek mondhatom: mindenhonnan jöttek költó'k, zeneszerzőit, képzőművészek, volt együttes és egy húron pendülés. Mindezekre gondolva mintha módosítanom kellene a „Nyugatról a helyzet változatlan” kitételt, hiszen voltak az országban változások, és volt két egymástól eltérő szakasz. Az egyik 1956 végétől mondjuk az első jelentős amnesztiáig, 1963-ig tartott, a másik szakasz 1963-tól 1989-ig. 1956 viszonylatában azonban változatlan maradt a helyzet, és nem volt kérdés, hogy a forradalmat szóba hozó írások csakis Nyugaton jelenhettek és szólalhattak meg egyenesben és tisztán. A Műhely-találkozók szervezői vigyáztak, hogy lehetőleg ne hangozzék el semmi igazán provokatív, ami veszélyeztetné a Magyarországon élők későbbi kijövetelét és részvételét. Ez az óvatosság taktikai meggondolásból történt, nem a forradalom megítélésének szólt. Magam egyetértettem vele, volt persze, aki nem. A forradalomról és a függetlenségi harcról dícsérőleg csakis Nyugaton lehetett írni, csakis ott kerülhetett rejtjelek nélkül költeményekbe. Más kérdés, hogy hogyan kerülhetett bele. Ez pedig nemcsak annak kérdése, hogy miként is jelentkezett költői írások médiumában az 1956-os eseménysorozat, hanem azé is, van-e különbség politikai és költői líra között. 2. A magyar költészetben látszólag nem volt konfliktus politikai és költői líra között, ami például a németeknél jelentős téma a XVIII. század óta. A „politikai líra” kifejezés ugyan aránylag új keletű náluk, de „irányzatos költészet”, „Tendenzpoesie” néven a XIX. század első harmada óta ismert és támadott vagy védett műfaj, illetve írásmód volt. Lapidárisan Heine állapította meg egyik, az irányzatos költészet elleni versében: „Kein Talent, doch ein Charackter”, vagyis „Tehetsége nincs, de jellem”. Az „irányzatos” XX. századi változata, az „elkötelezett” („engagé”) lazább, szabadabb beállítódást jelentett, és ebben az értelemben Heine maga is elkötelezett volt. Nálunk ez a kérdés nem, illetve nem ebben a kiélezettségben merült fel. Petőfi egyaránt írta az „Akasszátok fel a királyokat” és a „Szemptember végén”-t, Adynál is találunk minden fajtájú verset. Igaz, Babits és Kosztolányi a tiszta művészet pártján állt Adyval szemben, az Új Hold köre pedig órájuk hagyatkozott elsődlegesen, ami egyúttal az urbánus csoportot jelentette az akkor már népivel mint elkötelezettel szemben. József Attila is elkötelezett volt, harcosan kikelt a tiszta költészet ellen - „Költő vagyok, mit érdekelne / engem a költészet maga” de költészete, ugye, közel sem csupán elkötelezett vagy akár politikai versekből áll. Ráadásul mintegy egyesítette az urbánust és a népit. Azért mondom mindezt, mert a forradalom után Nyugatra került költőknél, amennyire tudom, József Attila általános példa volt, akkor pedig nem lehetett probléma politikai verset is írni. Mégis probléma volt olykor. Bakucz Józsefnek például, aki az Új Hold körénél indult, van egy jelentős verse, amelyikben az orosz tankok poloskákként mászák meg „rózsafánkat, Budapestet”, de nála ez a vers kivétel. Neki politikai lírája tulajdonképpen nincsen, akkor sem, ha a politikai lírába belevesszük a hazafiast. Ez egyáltalán 105
