Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Deák László: Felkelő holtak

ri szállásadó mentorának, Nemes Nagy Ágnesnek egy félreértésből adódó megütközése, szánakozása, értetlensége. A túlélők pedig máig tapasztalhatják azt az elutasítást, közömbösséget, amely az Arkánum Kör egykori vezéralakjának roppant arányú művét övezi. Nem járt jobban a Londonban élt tudós poéta Siklós István, ismertebb nevén „István gazda” sem, bár hűségét és szolgálatát annakidején előszeretettel igényelték s fogadták el. Posztumusz válogatott műveit egyetlen, szerényen méltatott kötet őrzi. És akkor mit mondhatunk a sokoldalúan rendkívüli tehetségű, de remete hajlamú Bikich Gáborról, akinek négy éve bekövetkezett haláláról nem szólt a fáma, és az irodalmi köztudatot meg sem érintette, hogy itt nyugszik Budapesten, a Farkasréti temető fái alatt. Mit gondoljunk a remek prózaíró, Lehoczky Gergely félbeszakadt novelláinak korpuszáról, Zend Róbert kétnyelvű, hálátlanul mellőzött munkásságáról vagy a bécsi filozófus, Hanák Tibor azóta is páratlan jelentőségű, kristálytiszta okfejtésű műveinek feledésbe merüléséről?

És itt kapóra jön nekem, hogy a Hévíz szellemi életét is felfrissítő Major- Zala Lajos kissé egyoldalúan méltatott lírájának pontosabb megítéléséhez, éppen Hanák Tibor bírálatából idézzek egy passzust: „ Major-Zala Lajos arra kényszeríti az önzőén csak magának élő embert, hogy másra is nézzen, hogy kényelmének falait elhagyva lássa a falak mögé zárt, eltakart szenvedést, a nagy haladásban, jólétben, szociális és szocialista államban megőrzött gyalázatot, a börtönök, igazságtalanságok, kínzások észvesztő tényét. A versek szuggesztív erővel, az elemző léleklátás képeivel ébresszenek rá nemcsak a szenvedések államilag elrendelt gyilkos skálájára, a bűnösség és aljasság intézményes formáira, hanem arra a pszichológiai tényre is, hogy mindezzel nem szívesen foglalkozunk, nem akarunk a sebekre nézni, a bajlódókkal törődni, s épp a közönybe meneküléssel adunk szabadkezet az állami bűnözésnek”.

De sajnos, a külső és belső emigrációban őrizhető forradalmi tudatot lassanként felváltotta a tudat forradalma, persze idézőjelbe téve, azaz a posztmodern kor beköszönte, amelyben az érzelmeknek, indulatoknak, nemzeti vagy szabadgondolkodói hitvallásoknak szűkös tér marad, és arra is súlyos árnyak vetülnek. A középtávú praxis olajozottsága és manipulációs gépezete viszonylag könnyedén lehengerelte az érzékeny igazságkövetelők hadállásait.

Azt kell látnunk s konstatálnunk, hogy a forradalomtól közvetlenül, azaz személyesen érintett korszak irodalmát s így közvetetten íróit is elnyomta, maga alá gyűrte, legkevesebb agyonhallgatta a következő korosztályok irodalma, nem kevés okkal, de akár oktalanul is. A módszer jól ismert a történelemből. És általában is, oroszlánok és medvék kiterített irháján lépdelnek legszívesebben a győztesek, amidőn megkötik aktuális üzleteiket. Falán valóban az a legjobb, ha a halottak emlékükkel nem zavarognak többé. Szegény Szakái Imrére se kell így gondolni, hisz nem is volt író, csak a Magyar Műhely rendíthetetlen híve, támogatóinak egyike. így talán az is elnézhető, ha a Francia Köztársaság többszörösen kitüntetett monumentális szobrászának, a békéscsabai Pátkai Ervinnek kisplasztikáiból és vázlataiból idén végre áldozatos erőfeszítéssel tárlat nyílhatott a magyar főváros Képzőművészeti Egyetemén. Az egyszervolt alkotó emlékezetére pedig, erőn felüli befektetéssel, portréfilm is készült, amit biztos levetítettek már valahol.

102