Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Lőcsei Péter: Levél Domonkos Mátyásnak

is belecsörömpölt.) Büszkén, néha elérzékenytilten, de sohasem hivalkodóan mutattad a szóba kerülő költők dedikált köteteit. Elsők között a Medúzát: „Domokos Matyinak, hálás köszönettel, hogy vesződik ezeknek a verseknek válogatásával, barátsággal, Sanyi. 1956. máj. 18.”; A fogak tornácát: „Domokos Matyinak, a válogatott verskötet tornácán, barátsággal Weöres Sanyi. 1956. máj. 18.”; A hallgatás tornyát: „Domokos Matyinak, e könyv lektorának és élet- resegítőjének, a megjelenés előtti legelső példányt hálával, barátsággal, szeretettel ajánlom Weöres Sanyi. 1957. márc. 7.” Mindez folytatódott az újabb Weöres-kötetekkel, Illyéssel, Szabó Lőrinccel... a fél magyar irodalommal.

Nem felejtem, milyen mohó kíváncsisággal emelted szemed elé a táskámból előhalászott Jékely-verseket, Weöres vázlatainak, térképeinek másolatait. Emlékszem indulatos legyintéseidre, ha a hivatal packázásairól, a feleslegesen túlbonyolított irodalomelméleti zsargonról vagy egy-egy nagy életmű méltatlan örököseiről esett szó. „Család ellen nincs orvosság”- idézted a klasszikussá vált mondást. Szabó Lőrinc Feliratának sorai jutottak eszembe: „Menteni, menteni, megmenteni! ... látni a rosszat: nincs semmi szilárd: és mégis akarni az ideált.... s mint vád, ijeszt, hogy sírodon ez volna jó kereszt és felirat: »Nevesd ezt a boldogtalant, aki hitetlenül is próbált tartani egy isteni és álmodott világot, amelyben minden pusztulásra vágyott.«” Milyen szeretettel és tisztelettel beszéltél Németh Ágnesről, Illyés Máriáról, akik értékmentő értéktudatosító munkádat segítették!

És ott vannak a szombathelyi főiskolai és gimnáziumi beszélgetések felötlő képei. „A feledés futó pora ellen” című előadásodhoz kamarakiállítást rendeztünk a könyvtárban. Könyveidből, szerkesztett köteteidből is válogattunk. „Ez már személyi kultusz” - nevetted el magad, amikor megláttad. Együtt mosolyogtál az előadás utáni szabad beszélgetésre visszakíváncsiskodó osztállyal. így „elbliccelték” a német és angol fakultációt, kérdéseikkel pedig csaknem háromórásra nyújtották a rendkívüli szemináriumot. Hogyne maradtak volna szívesen, amikor a nótafa Misik Jánosról, a Szépirodalmi Kiadó életéről, Szabó Lőrinc zokogásba fúló versmondásáról, a Weöressel vitázó Fülep Lajos rigorózus természetéről, A hallgatás tornya és a Tűzkiít megjelenése körüli bonyodalmakról szóltál a tanú hitelességével?! Örömmel nyugtáztad köszönetünket: „Az is jóérzéssel tölt el, hogy a hallgató ifjúság egy részében tovább rezegnek az elhangzottak. Ennél többet nem is lehet kívánni, hiszen a legfőbb cél éppen az, hogy megpróbáljuk visszavezetni az ifjúságot gyerekkoruk kedves költőjéhez. Persze, ha az »egészet« megismerik, akkor fognak majd igazán ráébredni, hogy nincs különbség a Bóbita vagy a szimfóniák költője között.”

Mit láttam Benned? Annak az embernek az alázatát, aki a legnagyobbak mellett nő fel, és aki ezekből a szellemi kapcsolatokból a felelősség terhét viszi magával. A becsületes adós lelkiismeret-furdalását; mi mindent kellene összeszedni, megfogalmazni, kiadni? Leletmentő voltál, a nem múló múlt tanúja. Szerkesztőként, kritikusként, olvasóként is megfért benned a „vadmacska, páva, bárány”, no meg „a tigris és a szelíd őz.” Oszthatatlan voltál. A kisebbséghez tartoztál. Szinte mindig. Szinte mindenben. Ötvenedik évedhez közeledtél, amikor első köteted, az Ugyanarról másképpen megjelent.

74