Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Mánta György: Szajkótoll a súgólyukban

Jóllehet Lajossal mi már befejeztük a dialógusunkat, Betti nem jött eló' a színfalak mögül, a második székre óráknak tetsző hosszú perceken át senki se telepedett, a dobogóra kínos csend borult.

Miközben egy sebtében kiagyalt rögtönzéssel megpróbáltam kitölteni a csendet, a kabátokkal teleaggatott fogas mögül, a súgólyukból elővillant Zsoli szajkótolla. „Mánta! Mit vacakoltok? Szóljatok már be érte!”, förmedt ránk ingerülten.

Lajos indult is, hogy eleget tegyen az utasításnak, de fölöslegesen, mert az öltözőre nyíló ajtóban megjelent Betti. Pontosabban szólva inkább belódult, mivel valamelyik segédkező kollégánk, aki ismerte a darabot, a színpadra lökte. Látva, hogy partnernőm még fényévnyi távolságban van a józanságtól, s a lendület akár a nézőtérig viheti, udvariasan feltartóztattam, alája húztam a széket, majd a könyökénél fogva megpróbáltam leültetni. Betti azonban akkorát tántorodott, hogy könyöke kicsúszott a kezemből, ő pedig a szék mellé huppant, a deszkákra, sőt, elveszítve az egyensúlyát, akarva-akaratlanul hanyatt is vágódott.

„A kurva életbe!”, kiáltotta. „Mi a szentséget csináltok velem?”

A taps ekkor hangzott föl először, már-már csillapíthatatlanul, harsogó röhej kíséretében, hiszen a vak is láthatta, mi megy végbe a dobogón.

A kabátok erdejéből ismét előtűnt a szajkótoll. „Mánta! Ültesd Bettit a székre, és kösd át valamivel ezt a malőrt!”

Megint rögtönöztem tehát, nem is rosszul, s ha Betti, miután Lajossal a helyére segítettük, „veszi a lapot”, könnyűszerrel visszaterelhettük volna a szöveget az eredeti medrébe. Erre azonban nem kerülhetett sor, mivel partnernőm jó ideig igazgatta orrán az esés közben elcsúszott szemüveget, majd hosszadalmas hablatyolásba fogott, egyebek között arról a férfiról, akivel gyűrűs menyasszonyként jegyben járt, s aki most a nézőtér első sorában foglalt helyet.

Időközben, amint a szerzői utasítás előírta, az asztalon megcsördült a telefon. A kagylót Bettinek kellett volna felvennie, hogy szerepe szerint tájékoztatást adjon egy érdeklődő olvasónak, neki azonban esze ágában sem volt fölhagyni a saját költésű, fölöttébb zavaros előadással. Abban a csalóka reményben, hogy a telefon hangja észhez téríti, és végre magára talál, se Lajos, se én nem mozdultunk el a helyünkről, a telefon pedig csörgött és csörgött, megállíthatatlanul, beleveszve a nézők vihogásába.

Zsoli guggoltában előbújt a kabátok mögül. „Vegyétek már föl azt a kurva telefont! Nem halljátok, hogy órák óta cseng?”

Lajos szófogadóan leemelte a villáról a kagylót, és a kezembe adta, mivel Betti szövegéről neki fogalma sem volt. En is csak hellyel-közzel ismertem partnernőm szerepét, így hasaltam valamit a mikrofonba, azután bontottam is a vonalat.

Ha szabályszerűen zajlik az előadás, Betti végszavára most következett volna a darab lényege, a nevezetes monológ. A végszóra azonban ítéletnapig várhattam volna, mivel a szép könyvtároslány, mit sem törődve a közönséggel, immáron a gyermekkorában átélt traumákat részletezte.

A súgólyukból előbukkant a szajkótoll. „Mánta! Csinálj valamit!”, szólt rám Zsoli kérlelően, mintha ő sem tudná, hogy valójában mit lehetne vagy kellene

71