Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Mánta György: Szajkótoll a súgólyukban
MÁNTA GYÖRGY Szajkótoll a súgólyukban Zsoli - Jékely Zoltán - egyedülálló tünemény volt a Széchényi könyvtári dolgozók sokadalmában. Ha reggelente feltűnt a kapu ódon bolthajtása alatt, és hanyag eleganciával, határozott léptekkel, már-már délcegen végigment a múzeumi szarkofágok sorfala előtt a földszinti folyosón, fején a csáléra vágott szajkótollas kalapban, arasznyi irattáskáját a hóna alá szorítva, nem lehetett nem észrevenni. Akivel jöttében szembetalálkozott - lett légyen az nő vagy férfi, tudományos munkatárs vagy altiszt -, azt tüntető udvariassággal következetesen előre üdvözölte. Erről az előzékeny magatartásról akkor sem mondott le, ha időnként egy-egy átmulatott éjszakát hagyott maga mögött. A hősiesen viselt zákányosságát ilyenkor csak a barátai észlelték a homlokán megsűrűsödött barázdákból vagy néhány idegesebb kézlegyintéséből. A szűkösség következtében számos hírlaptári munkatárs a sok tonnányi periodikát őrző, óriás raktár mélyén kapott széket és asztalt. Ezek a raktári munkahelyek afféle csendet őrző, rejtett odúk voltak, mint az erdő sűrűjében, a bokrok védelmező takarásában fölépített kunyhók. Legjobb emlékezetem szerint Zsoli íróasztala bal felé esett a raktárban, egy hatalmasra méretezett ablak tövében. Itt töltötte a napot, itt tette a dolgát, majd formálgatta a képzeletében burjánzó témákat, írta a verseit, körmöké a franciából, angolból, németből vagy olaszból átültetett strófákat. Az asztal fedőlapján iszonyatos rendetlenség uralkodott - kéziratok, fikarcnyi jegyzetek, könyvek, szótárak, újságok, folyóiratok elképesztő összevisszasága -, amelyben biztos kézzel csak ő tudott eligazodni. Nem tagadom, megtiszteltetésnek vettem, hogy épp engem szemelt ki a gyógyszerek beszerzésére. Habozás nélkül teljesítettem a kérését, s amikor asztalára helyeztem a szódát meg a demalgont, a visszajáró pénzt nem fogadta el. „Igyál belőlük annyit, amennyire futja”, tolta elém az asztallapon a forintokat. Távoztomban még utánam szólt: „Mánta!” „Igen”, álltam meg. „Faszod a helyén van?”, kérdezte azzal a szája körül kirajzolódott utánozhatatlanul ravaszkás mosolygással. „Igen”, feleltem megint, zavaromban most már fülig vörösödve. „Akkor ne kíméld komám, használd reggeltől reggelig.” Zsolinak ezzel az ugratásra, vagy hol szelídebb, hol tapintatlanabb tréfálkozásra mindig kész hajlandóságával akkor találkoztam először. Ettől fogva együk célpontjának választott, és se szeri, se száma nem volt azoknak a felültetéseknek meg mókáknak, amelyeknek a szenvedő alanyává léptetett elő. Közben persze arról sem feledkezett meg, hogy éreztesse: a fondorlatos in- cselkedései dacára valójában szeret, s ezt ő - ki tudja miért? - ilyen csalafinta módon hozza a tudomásomra. Ha összefutottunk a folyosón, mindig ezzel a fordulattal köszöntött: „Szervusz. Óriási figura vagy, öregem. Faszod a helyén van?”, és már folytatta is az útját, meg sem várva, hogy viszonozzam ezt a sajátos üdvözlését. 66
