Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 11-12. szám - Balogh Robert: Bizonyos értelemben
is fedeztem fel a rendszert, mi alapján folyt a rotáció, de nem is ez érdekelt. A rózsafüzér értelmét nyilván nem abban kell keresni, hogy ötvenháromszor elmormogták ugyanazt az imát Szűz Máriához. A Hiszek eggyel indítottak, tízesével mondták az Avékat, közbe-közbe egy Miatyánk is becsusszant. Ha anyámat láttam otthon imádkozni, akkor az tűnt fel, mennyire azon igyekezett, hogy értelme legyen minden egyes szavának. Az otthonban azt láttam, amint egy emberből imaautomata vált, szinte gombnyomásra, csak mondta-mondta, és belerévült. Egy szem a rózsafűzéren, egy ima. A hullámzó imatenger közben úgy működött a kéz, mint egy minőségi átvevő, a következő gyöngy méretétől függött, milyen ima hangzott el. Anyám tudatossága helyett egészen mást találtam az apácáknál. Mindig szerettem a szavalókórusokat, ott, a kápolnában különféle ritmusban áramlott, örvénylett, hullámzott ugyanaz a szöveg, egy-két nyolcvan éves belealudt az Avéba,-sokan nem tudták tartani a tempót, mégis hol összeállt, hol szétesett a kórus. Legtöbbször egy öreg atya járt misézni, ha beteg volt, helyettesítette egy fiatalabb. A nővérek naponta háromszor jártak a kápolnába, hétvégén még litániát is tartottak, énekelgettek, hogy irgalmazzon nekik meg az Ur. Havonta egyszer a püspök úr is eljött, csókolgatták a kezét, többen köpni-nyelni sem tudtak, annyira meghatódtak az esemény nagyságától, hát még az áldozás, mit műveltek szegény szüzikék, az ápolónők sohasem bírták ki röhögés nélkül, de ha kijött a Főnéni, rögtön ájtatos képet vágtak. A leváltott főnöknő gyakran puffogott, csapkodott, mindenkivel pörölt, ha rájött a hoppáré, főleg az sértette, hogy a többiekkel kellett laknia, igaz, hogy csak négyen aludtak abban a szobában, ez is kiváltságnak számított, és együtt lehetett a régi udvartartásával, de elvesztette a szobáját, a rangját, minden az új Főnénié lett. A többiek két óriási teremben aludtak, tábori körülmények között, egy kis komódjuk volt, egy-egy éjjeli lámpával, a teremben négy elhúzható függönytől lehetett várni némi intimitást. A betegszobában keveredett a pisiszag a fertőtlenítővel, közel volt a konyha is, onnan hagymaszag áradt és gőz. A konyhások kedélyes asszonyságok voltak, viccelődtek velem, kérdezősködtek, van-e menyasszonyom, vagy eldöntöttem, hogy agglegény maradok... Gyakorta elundorodtam, ha láttam, hogyan készül az étel. Túrós tésztát szerintem már soha az életben nem tudok enni. Láttam, ahogy a vörös képű szakácsnő ujjatlan otthonkában a hokedlire tette az óriási lábos tésztát, ráborított néhány kiló túrót, a tejföl is csak úgy loccsant, és az egészet csupasz kézzel keverte össze. Izzadt, nyögött, erőlködött, kissé a könyék fölöttig túrt a lábosba, láttam a hónaljszőreit is. Rám nézett, belemarkolt, nyújtotta felém, mosolyogva kérdezte, hogy megkóstolom-e? A fejem ráztam, és inkább a betegszoba felé vettem az irányt. Ott éppen nem akadt munka, az ápolónő már mindent elintézett egyedül, néha segítettem megemelni egy-egy testesebb nénit, bevittem egy kanna teát, kis gyümölcsöt. Némelyik apáca a betegszobában úgy viselkedett, mint egy óvodás, egyszer korai cseresznyét hoztunk a piacról, én osztottam ki, két kis összecsomózott csokrocska jutott mindenkinek. Az egyik néni a cseresznyeszemeket a lábujjai közé dugdosta, és vihogott, mutogatta, hogy milyen szép pirosra lakkozta a körmét. Több zavarodott apáca volt, gyakran álltak a folyósón, és láttam, nem tudják hová is 36
