Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)

2006 / 11-12. szám - Balogh Robert: Bizonyos értelemben

kerültek. Ha rákérdeztem, mit keresnek, akkor azt felelték, hogy kedves fiatalember, én haza indulok, meg kell etetnem a tyúkokat, vagy virágokat kell locsolnom... En ilyenkor karon fogtam a nénit, és alaposan megsétáltattam, tettünk egy kört az otthonban, még a teraszra is kimentünk, itt általában már mindegyik elfáradt, s mire visszatámogattam a betegszobába, szinte örült, hogyha lerogyhatott az ágyára. Már az első' héten, amikor az otthonban dolgoztam, valakinek tényleg sikerült kiszöknie az épületből, többen rohangáltunk a városban, végül a rendőrség hozta vissza, a régi óvodájánál, ahol valamikor dolgozott, kétségbeesetten kereste a középsős csoportját. Minden szökni készülő nénike közül az volt a kedvencem, akit én szoktam felsegíteni, mielőtt az ápolónő megfürdeti, kövér volt, és nehezen mozgott, de mindig megdicsért, hogy milyen udvarias, finom fiatalember vagyok, nagyon ügyesen emelem fel, de az a másik, aki a múlt héten segített neki, az még nálam is jobb volt, de én sem vagyok ügyetlen. A zavarodottak közül néhányan a vécéből kijövet, a székletükről kezdtek beszélni, hogy elég volt-e, a vastagsága, és a színe, az állaga megfelelt-e a kívánalmaknak. Az egyik ápolónő azt mesélte, hogy a betegszobában volt olyan nővér, akinek meg kellett mutatni az ágytálat, mert a néni érzése szerint kevés volt, amit produkált, és nem is látott jól, ezért belenyúlt, összekente magát, az ágyat...

Maga, doktornő egyszer félrehívott. Talán két hete lehettem az otthonban. Azt mondta, úgy látja, bennem megbízhat. Olyat szeretne kérni, ami általában tilos. Csak kérdőn néztem, ahogyan Ön szokott rám, ha valamit magától értetődőnek tartott, mégis tétováztam, udvariaskodtám, egyszer rám is szólt, hogy ne pipiskedjen már annyit, fiam, hanem fogja meg azt az ágytálat és ürítse ki, mert irgalmatlan szaga van! Egy levelet mutatott. Feladom-e neki, titokban - ezt kérdezte. Nem szereti a cenzúrát, a Főnéni minden levelet elolvas. Nyújtotta a borítékot, épp ráláttam a címzésre, fennakadtak a szemeim. Ismerős volt a név. Egy költő özvegye, még a világháború végén halt meg, lelőtték, egy tömegsírban találták meg, a zsebében a versekkel teli jegyzetfüzete. Maga Doktornő látta, hogy felismertem, kinek is szól a levél. Igen, még él - mondta. Padtársak voltunk az iskolában. Ott kezdődött a barátságunk. Mások is kértek tőlem apró szívességet, hozzak nekik barackmag alakú nápolyit, ezt valamiért különösen kedvelték, ilyen vagy olyan cukorkát, csokoládét, vág)? nagy szemű tisztított diót, déligyümölcsöt, kis üveg likőrt, kinek mire futotta a zsebpénzéből, mire vágyott. Először a zsebembe akartak dugni egy kis pénz a titkos beszerzésekért, de nem fogadtam el, erre hímeztek nekem zsebkendőt, a monogramommal és virágokat, folyondárokat a szegélyére. Kaptam hímzett kispárnahuzatot is, angyalkás képeslapokból varrtak össze nekem egy díszdobozt, puttó souvenier, ezt hímezték rá, apró figyelmességekkel leptek meg, és mindig ellágyultak attól, hogy elfogadtam. Valakinek csak az érintés hiányzott, mögém lopódzott, a hátamra tette a kezét, elváltoztatott hangon szólalt meg, ki kellett találnom, ki is ő. Néha úgy játszottak, mint a gyerekek. Minden nap a zsebembe csúsztattak egy kis bonbont, cserébe azért a néhány cenzúrát kikerülő képeslapért, mindig rákérdeztek másnap, hogy teljesítettem-e a titkos küldetést, és amikor lassan, óvatosan körülpillantva kimondtam az igen, akkor cinkos mosoly jelent meg az arcu37