Életünk, 2006 (44. évfolyam, 1-12. szám)
2006 / 1. szám - Kulcsár Szabó Ernő: A kőszegi Ottlik-kiállítás megnyitására
KULCSÁR SZABÓ ERNŐ A kőszegi Ottlik-kiállítás megnyitására* Éppen fél százada annak, hogy Gottfried Benn - tagadva, hogy a művészetnek az életet kellene jobbítania - kibékíthetetlen ellentétet képzett a kultúra és a költészet alanya között. Mivel „a művészet nem kultúra”, állította, „a kultúra alanyának világa humuszból, kerti földből áll, a kultúra alanya feldolgozó munkát végez, ápol, kiépít, (...), kurzusokat, tanfolyamokat létesít az érdekében”, míg „a művészet alanya statisztikailag aszociális, alig tud valamit az eló'tte és utána levő dolgokról, csak a maga belső anyagának él. (...} Nem érdekli az elterjedés, a felületi hatás, a fokozott befogadás, a kultúra. O maga hideg, hidegen kell tartania az anyagot.Annyiban itt most mi is valamennyien részesei vagyunk ennek a dilemmának, amennyiben olyan alkotó emlékezetét idézzük, aki ugyan szívesebben hallgatott zenét, sportolt vagy bridzsezett, mintsem az ún. irodalmi élet vagy a szervezetek oltárán áldozott volna, mégis széles körben ismerték, olvasták (olykor a hozzáférhetetlen Márai helyett), terjesztették, állították példának más alkotók elé - egyszerűen szólva, akit mégiscsak vitathatatlan kultusz övezett. És mint minden kultusz esetében, a kultusz ápolói rendre saját jobbik énjüket, meg nem valósított modus vivendi- jüket vetítették rá s tulajdonítottak neki olyan emberi szuverenitást és szellemi függetlenséget, amellyel az akkori körülmények között még ő sem rendelkezhetett. Egyezményes elismertsége láttán Esterházy is inkább csak leszögezte, megállapította, mintsem választ talált volna a jelenségre, mely szerint „illik ingerültnek lenni Ottlik-ügyben, mondván (talán), hogy eltakarja az ügy az írót, a kegytárgy a tárgyat, a kultusz a kultúrát, hívő az olvasót.” Pedig talán nem kellett volna ingerültnek lenni: egyrészt, mert az ilyen hívők Ady szerint „a siratást a jó álmáért is megérdemlik”. Másrészt, mert lett monográfia is és a nem-kultikus, a szakszerű Ottlik-kutatás is megindult a régióban: „Szombathelyen egy fiatal tanárember és diákjai Ottlikkal foglalkoznak (...) az Iskolával, a »tereppel«, a »miből-mi-lesz«-szel, a Wahrheit und Dichtunggal, saját magukkal...” És itt most valóban pontosan mondja Esterházy, „saját magukkal”, hiszen mindig ugyanaz a legitim kérdezési érdek vezeti a kutatást, amelyik az olvasást is egyáltalán. Annak kérdése, hogy mit ad nekünk a mű, a szöveg (nem pedig Ottlik, a szeméiy) saját létmegértésünk lehetőségéül. A visszatekintésnek ez a mostani alkalma - amely bizonyos értelemben azért járja be a múlt tereit, hogy valamit élőként hozzon vissza a jelenbe - tehát nem azért idézi meg az író emlékezetét, mert a hetvenes évek végén Ott- lik maga is Kőszegen akart letelepedni, hanem mert az irodalmi önmegértés (minden esztétikai tapasztalat alapja) ebben a régióban már nem mehet végbe az Iskola a határon nélkül. Nem, mert a várost ma már jelentős mértékben e * Elhangzott 2005. november 4-én, Kőszegen, az „Olyan, hogy ráismersz" című Ottlik Géza-emlékkiállítás megnyitóján. 1
