Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Szemadám Görgy: Tájkép magányos alakkal és csontokkal

Ez persze vonatkozik a kiállítótermekben látható kortárs képzőművészet egy részének művészettörténészi értelmezésére is, mely vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni, hogy már régen nem valamiféle permanens reneszánszról, megújulásról van szó, hanem arról a feje tetejére állt értékrend elfogadásáról, amelyben művészetként tálalva szerepelhetnek bármiféle extremitások, a deviancia különféle megnyilvánulásai vagy éppen a provokatív, romboló gesztusok is, mint amilyenek például egyes neoprimitív módon sokkoló performanszok.

Már csak a tanulság kedvéért is érdemes például évről évre megnézni eg)? tágan értelmezett fiatal generáció krémjének, a Derkovits-ösztöndíjasoknak a kiállításait. Az itt látható művek mögötti szellemi attitűdre ugyanis már sok éve jellemzőek a jól értesült agyalások, a bennfentes reflexiók, a túltechnici- záltság, a „jópofa”, groteszk ironizálás vagy éppen a tömegkultúra egyes momentumainak művészeti jelenségként való tálalása, s engem évről-évre éppen ez az egysíkúság, az aktuális trendbe, a rezervátum-létbe való engedelmes be- lesimulás lep meg leginkább. Az úgynevezett „lázadó fiatal művészek” engedelmes yuppie komformizmusa.

2. A magányos alak

Nos, ez elé a - belátom, a kelleténél kissé nagyobb precizitással és terjedelemben felfestett - háttér elé kellene nekem ez alkalommal megjelenítenem eg)? oda nem illő főalakot: Péterfy László szobrászművészt, aki fent említett fiatalokkal ellentétben valóban nonkomformista, külön utas, megátalkodott ember, mert zavarba ejtő következetességgel ragaszkodik bizonyos vélt értékekhez. Úgy gondolja például, hogy érdemes hagyományos eszközökkel és anyagokkal dolgozni, hogy a felhasznált anyag által diktált törvényszerűségeket komolyan kell venni, hogy szellemmel kell átitatni az anyagot, hogy az képes legyen művészetté lényegülni, hogy igenis érdemes a művészeti hagyományok tárházában kutakodni, s még a népművészet is bőven kínálhat tanulságokat, s hogy a művészetben igenis léteznek örökérvényű szabályok és értékek.

De ne tovább! Már ennyi is elég, hogy kirajzolódjon előttünk egy reménytelenül avítt, konzervatív figura. Ráadásul szobrai többnyire figurálisak, s ha mindez még nem lenne elég, hozzátehetjük: műveiből nem hiányoznak a kulturális gyökereire való utalások (liberális nyelven fogalmazva: „magyarkodik”), de még a pátosz sem.

Péterfy László tehát olyan reménytelen figura, akit valamirevaló művészet- történész egyszerűen még besorolni sem hajlandó saját rendszertanába, nemhogy a toplistáját gyarapítaná vele. Egy ilyen vájtszemű művészettörténésznek olyan kínos lehet a létezése, mint a zoológusnak mondjuk a kacsacsőrű emlősé, vagy a hangyászsünöké, amely néhány elenyésző deviáns kedvéért a már korábban jól bevált rendszertanba az emlősök egy? külön alosztályát kellett beiktatni a másik két meglévő mellé, ahová a sok ezernyi többi emlősfajt sikerült már beszuszakolni.

Péterfy Lászlóról és műveiről hallgatnak is a szakma megmondó emberei. De van is miről!

A Sárospataki Művelődési Ház előtt tör a magasba két monumentális mészkő oszlopszobra, melyek egyike a nagyszentmiklósi kincs „égberagadás”-jele90