Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Szemadám Görgy: Tájkép magányos alakkal és csontokkal
a SZEMADÁM GYÖRGY Tájkép magányos alakkal és csontokkal* 1. A tájkép Egykor az ember együtt lélegzett és élt a természettel. Átvette annak életritmusát, és alkalmazkodva törvényeihez, óvatos mértéktartással ehhez alakította saját életkörülményeit. Egykor az ember együtt élt a művészettel, mely hétköznapi tevékenységétől elválaszthatatlan volt. Ez az ember — felismerve spirituális meghatározottságát, s önnön küldetését - olyan szakrális helyeket, objektumokat, eszközöket és egyéb tárgyakat alkotott, amelyeket mai szemmel művészeti tevékenysége megnyilvánulásaként tartunk számon. Ugyanakkor igaz az is, hogy e megnyilvánulások óriási többségének immanens lényegét ma már nem vagyaink képesek felismerni. Aztán az ember elveszítette a mértéket, és kiszakadt a természetből. Aztán az ember elszakadt a művészettől, ami már nem itatta át életének minden egyes mozzanatát, s a művészeti alkotás létrehozása kevesek foglalkozásává lett. Mára az idegennek, sőt ellenségesnek tekintett természeti környezetet az ember jobb esetben is csak távoli, veszélyes érdekességnek tekinti. Mára a művészet a szakrális templomi létezésből a kiállítótermek profán tereibe szorult, melyek eleinte „a művészet szentélyeinek” szerepében tetszelegtek, hogy végül vállaltan is kimondják: nem mások, mint művészetnek kinevezett tárgyakat árusító boltok. Addig, amíg az embernek hite van, addig együtt él isteneivel, és addig nincs szüksége feltétlenül templomokra. Homérosz hősei bárhol fohászkodhattak isteneikhez, azok mindig ott voltak, ha szükség volt rájuk. A templomok már olyan szakrális helyek, amelyek térben és időben behatároltan (hiszen a templomlátogatásnak megvan az időbeli rendje) kínálják a hívőnek az Istennel való találkozás lehetőségét. Addig, amíg a művészet élő, az ember teljes életét átható valóság volt, addig nem volt szüksége kiállítóterekre. A kiállítások a templomokhoz hasonlóan egy ígéretet hordoznak: a nagybetűs Művészettel való találkozás lehetőségét. De vajon valóban mindig a nagybetűs Művészettel találkozik az ember ezen rezervátumokban? Mert a művészet jelenségei - éppúgy', mint eredeti természeti környezetünk megmaradt foszlányai - rezervátumokba szorultak, ahol tagadhatatlanul izgalmas kalandok várnak az emberre szellemi értelemben is, de valamit mintha mégiscsak elveszítettünk volna. Talán a valódi létezés szabadságát. "Péterfy László kiállításának megnyitójaként elhangzott a visegrádi Mátyás Király Művelődési Házban 2005 szepember 3-én. 87
