Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Szemadám Görgy: Tájkép magányos alakkal és csontokkal

A Serengetiben például hihetetlenül sok, elképesztő minőségű felvételekből álló természetfilmet forgattak már, s a televíziós kanálisokból egyfolytában dőlnek is ezek az ilyen és ezekhez hasonló alkotások, melyeket készítőik persze a kor igényeinek megfelelően tálalnak: az egzotikus extremitások mellett jól adagoltan megjelenik bennük a hátborzongató horror is. Ám mi történt közben e filmek „eredetijével”? Földünk levegőpajzsán egyre táguló ózonlyuk tátong, hőháztartása felborulóban van, a tengeri áramlatok megváltozásával, természeti katasztrófák sorával kell egyre gyakrabban számolnunk, az óceánok szennyezettsége elképzelhetetlen szintre jutott, az esőerdők jó részét kipusztítottuk, s a közeljövőben állatfajok százainak-ezreinek kipusztulása várható.

Valami efféle történik a művészetek esetében is. A természetfilmekkel kapcsolatos példa rávilágít, hogy minél kevésbé létező az, amiről szó van, annál többet beszélünk róla mint létezőről. Ennek fényében különösen gyanús, hogy soha annyi szó nem esett képzőművészetről, mint napjainkban. Mert soha annyi monstre kiállítás nem nyílt, soha annyi művészeti értékelés, publicisztika, képzőművészeti katalógus, album és könyv nem látott napvilágot, mint az utóbbi évtizedekben, mondván: a vizuális kultúra korát éljük. Mindez a szellemi, a kulturális környezetszennyeződés biztos jele.

Széchenyi Zsigmond, több mint negyven évvel ezelőtti, afrikai vadász és gyűjtőútjáról Denaturált Afrika címmel írt könyvet. Pontos meghatározás! Szívesen használnám a művészetre is ezt a jelzőt. Például a Velencei Biennálék vidámparki látványosságainak esetében, amelyekre afféle művészeti szafárik indulnak az ámuldozni, borzongani vagy esetleg csak röhögni vágyó kalandkeresőkkel.

Mert a camp a legdivatosabb műélvezés (Istenem! De pontos szó!) a képző- művészeti „szcénában”. Utóbbi „trendy” kifejezést egyébként egy tanult művészettörténésztől vettem át, aki ezt találja jónak használni a kortárs képzőművészet aktuális történéseire általánosságban, amit szintén meglepően pontosnak találok, hiszen a szó eredeti jelentése: feltűnő, botrányos jelenet. Igen! Mára eljutottunk odáig, hogy a művészet legjellemzőbb, már-már meghatározó vonása: a botrány.

A minap, a közszolgálatiként eufemizált tévékanális kulturálisnak bélyegzett műsorában egy általam amúgy becsült művészettörténész-nő éppen erről beszélt. Az állandó megújulási kényszerrel szükségszerűen együtt járó rombolás szükségességéről, a permanenssé lett botrányról. Arról, hogy fiatal képzőművészek forradalmi hevületükben hallatlan bátorsággal okoznak botrányt, hisz - úgymond - az újat keresik, s ez hallatlanul izgalmas jelenség. Ennek kapcsán persze szó esett még az úgynevezett „graffitisek” tevékenységéről is, mely téma minden alkalommal és több szempontból is felbosszant. Elsősorban azért, mert a vakolatba vagy magába a falba karcolt ábrákat megnevező graffiti kifejezést a Párizsban élt fotográfus, Brassai foglalta le még a huszadik század első felében egy speciális technika és jelenség megnevezésére. Másodsorban pedig azért, mert ezeknek az égvilágon semmi köze nincs azokhoz a többségükben primitív spray-firkákhoz, melyeknek művészetként való megnevezése nem csupán jó szándékú eufemizmus, de annak megvallása is, hogy hovatovább a destruktív gesztusok is átírhatók konstruktívvá.