Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Ambrus Lajos: Pónyik és Batul
felejtett az idő. Szinte szó szerint: a maga csonkítatlan egészében. Igaz, Péter bátyám időközben felhagyott a méhészkedéssel - ám a „szárnyas idő” nemcsak egy nagyobbacska gyümölcsöst pottyantott éppen ide hatalmas, öreg fákkal, szarvasok és medve taposta csapásokkal, vaddisznó szétdúlta terraszokkal vagy éppen kies kaszálókkal. Aztán szénakalangyákkal, pompás füvekkel és tarka virágokkal - a vadság ezernyi barbár szépségével, amely a maga észrevétlen egyszerűségében fordult át a fölötte húzódó sűrű erdőbe. Hanem egy hozzávaló romlatlan szerkezetű falut is. Szegény, öreg, szintén romlásnak induló települést, lepusztult, de gyönyörű tomácos székely házakkal (közte Mézes Péterék régi és különös módon deszkával teljesen fedett tornácával), faragott kapukkal és szinte járhatatlan, kövekkel szórt útjaival. És hát elöregedett lakókkal, mint amilyen maga „Mézes” Péter is volt, úgy hetven körül; - ahogy haladok befelé a tisztaszoba felé, mintha valami egzotikus és erőteljes időutazásban bolyonganék. Persze, ilyenkor Krúdy jut az ember eszébe, mintha Szindbád elfelejtett világában, elfelejtett novellájában, annak is legelfelejtettebb csárdájában kerengenék - ahol ugye mindig átható, erős birsalma-illata szokott lenni a tisztaszobáknak. Ahol persze régi cseresznye- és körtebefőttek, almakompótok sorakoznak megbámulva, összetöppedve az öregszekrények tetején, hólyagpapírral lezárva és éppen a „korcsmáros öreganyja haldoklik az ágyban”. Leginkább az 1787-es latin nyelvű mestergerendát fényképeztem és fordítgattam ott Medeséren, magának a gazdának is; az Úr dicsőségére emelte ekkor és ekkor, ez meg ez stb. - és első lelkesedésemben egyáltalán nem vettem észre, hogy szinte szó szerint az idézett Krú- dy-novellában kóválygok. Hogy a konyhai ágyban észrevétlenül és időtlenül fekszik valaki. Kifelé menet aztán felfedeztem a mozdulatlan, csontsovány és fejkendős öregasszonyt, aki alig látszott ki az orráig húzott takaró alól és hát alig volt érzékelhető a jelenléte. Péter bátyám 99 éves gutaütéses, évek óta megvakult édesanyja feküdt ott, aki már régóta készült a végső, hosszú utazásra. La Quintinie mester mindenesetre egészalakos bronzszobrot kapott a francia királyi kertben; büszkén álldigál egy igen magas, feliratos talapzaton, jobb kezében oltókés, baljában oltóvessző, szinte lebeg valahol az éteri magasságokban, de közben egészen nyugodtan szemléli művét, győztesen, az egész Versailles fölött. A parókás kertész egyébként első királyi intendánsként az alagcsövezés mellett, ahogyan azt régi, hazai propagálói mondták, leginkább a „fák physiológiáját tette tanulmánya fő tárgyává” - ezt éppen egy kertész-oktató írta a mi Jean-Bap- tiste-unkról, miközben a metszés bonyolult tudományát okítgatta a nehézfejű magyar nebulóknak. Az a lényeg, mondta a szentenciát ez a szinte ismeretlen oskolamester, hogy Quintinier épp a fák physiológiájából „kiindulva alapította meg rendszerét, melyet még ma is követni vagyunk kénytelenek, ha annak nem akarjuk magunkat kitenni, hogy gyümölcstermelésünk kudarczot valljon”. De a régi tankönyvszövegnek megfelelően nincs is erre semmiféle kudarc: a királyi főkertész műve nagy és pompázatos kert, amelyet ugyan csak 1991-ben tettek látogat- hatóvá, viszont 2000-ben már 27 ezer fizető nézője akadt. Cáfolhatatlannak bizonyult hát a vidéki oktatómester hajdani állítása a kert lényegéről. Merthogy a kertépítészetben is Párizs, mindig Párizs volt az a zsinórmérték, mondja, amely „egész Európának mintául szolgált és még ma is a világ legpraktikusabb organi- satiója anélkül, hogy valamit is vesztett volna előbbi értékéből”. 88
