Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - Kiss Gy. Csaba: Egy lengyel író a totalitarizmus természetéről

hadsereg és a helyi lakosság között. A vincenzi dialógus ekkor nemegyszer az utolsó menedék volt a kiszolgáltatott embereknek.

A Dunakanyarban élte át a szovjetek bejövetelét a XX. század egyik jelentős magyar írója, Márai Sándor is. Föld,föld!... címen kiadott visszaemlékezései 1972-ben jelentek meg Torontóban. 1944. március 18. fölidézésével kezdődik a mű, melyben Márai a háború végének apokaliptikus hónapjairól és a szovjet hódoltság első éveiről ad számot. A visszatekintő perspektíva és a bemutatott helyzet (konkrétan a kötet 1944 végét és 1945 első hónapjait tárgyaló része) szinte kínálja az összevetés lehetőségét Vincenz Párbeszédeivel.

A Spenglert olvasó magyar író számára szintén gyökeres fordulatot jelent a Vörös Hadsereg bevonulása a Budapest környéki faluba (mint Naplójából tudhatjuk, Leányfaluról van szó), tisztában volt vele, hogy ezek a harcosok egy, az övétől alapvetően különböző világ képviselői. S azzal is, hogy milyen ennek a másik világnak a természete, amelyet egyáltalán nem ismert közelről. „Egy erő megjelent Európában, a Vörös Hadsereg csak katonai kifejezése volt ennek az erőnek. Mi ez az erő ?... A kommunizmus?... A szlávok?... A Kelet?...”12 iMárai a nyugati világhoz tartozó értelmiségiként találkozik a megszállókkal. Lengyel pályatársához hasonlóan ő is megtapasztalja, hogy az orosz katonák tisztelettel viselkednek az írókkal. Kíváncsian, ugyanakkor mély idegenkedéssel veszi szemügyre a szovjet harcosokat, nein ismeri a nyelvüket és magatartásuk rúgóit: „Az oroszok elsőfokú reflexeit soha nem tudtam kiszámítani, és még sokkal kevésbé a másod- és harmad fc > kú a ka t. ” Különös, valami módon mesterségesen kitenyésztett lényeknek látja a „szovjet embereket”, a távoli Eurázsiából érkezett kifürkészhetetlen idegeneknek tartja őket.

A két író megfigyelései, tapasztalatai között sok a hasonlóság. Márai is észreveszi - akár a választási ceremóniát bemutató Vincenz -, hogy a szovjetek valójában respektálják a polgári külsőségeket, öltözetet: „A bolsevista katonák egyik meglepő tulajdonsága, hogy hajlamuk van a sznobságra. A jól öltözött, társadalmi megegyezések szerint viselkedő, modorban, fellépésben ’úrias’ embert jobban megbecsülik, mint a lompost, kopottat, modortalant.. .”14 Mind a ketten pontosan érzékelik, hogy a nácizmus és a bolsevizmus - különbségeik ellenére - alapjában véve közös gyökerű. Az egyént, a szabadságjogokat, a humánumot eltaposó zsarnokság lényege szerintük azonos a német és a szovjet változatban. Egyértelműen fogalmaznak: a Vörös Hadsereg megjelenése Lengyelországban és Magyarországon megszállást jelent. iMárai és Vincenz is él azzal a kifejezéssel, hogy szovjet imperializmus, éspedig nem a hidegháború retorikájára emlékeztető módon, hanem a szovjet jelenlét tárgyilagos bemutatásához szükséges fogalomként. A mi Európánkban, a mi történelmi tapasztalatainkkal ezt természetesnek tarthatjuk, kérdés viszont, hogy az az Európa, amelynek szellemi örökségét és értékeit veszélynek látták kitéve a második világháború idején, elkészíti-e számadását erről a korszakról és a világháborút követő hosszú hódoltsági évtizedekről íróinkhoz hasonlóan. Ez a kérdés ugyanis még a XXL század elején sem kapott kielégítő választ.

Érdekes módon a szovjetekkel való első találkozás alkalmával mind a két személynek azt a kérdést szegezik, hogy kicsoda. Ezt kérdezi a szovjet határőr Vincenztől, amikor Magyarországról hazatérve megérkezik fiával házának

77