Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Ambrus Lajos: Pónyik és Batul

nek. Arra jószerivel egészen kiváló mikroklímájú gyümölcstermelő zsákfalvak húzódnak-simulnak a hegyoldalakra, csapatostul, egymás mellett, Kecset, Alsó- Bencéd, Tordátfalva, Nagymedesér, a hegyek túloldalán, a Firtos alatt például Váralja, Énlaka vagy Etéd. László Péter volt a becsületes neve az emlékezetes, kortalannak látszó, tiszta arcú unitárius gazdának, a „mézes” ragadványnevet persze egykor virágzóan működő méheskertjéről kapta; s bizony az ő kertje is a legemlékezetesebbek közül való volt, amit valaha láttam. Persze egyáltalán nem ezt a kései francia barokkot idézte, ezt a hiánytalanul átmentett pompát, a kivételes eleganciákat, nem a hivalkodó, mégis érzékelhető monumentalitásokat vagy annak kifinomult téralakításait. És persze a növénynyírás trükkös módozatait sem. Ha mindenáron mondanunk kéne valamit, leginkább tán az angolkertek tájképi természetességét emlegetném. De még azt sem egészen, mert az „ánglus kertben” a medeséribez képest mindig található itt-ott bizonyos formanyelvi modorosság, némi kiterveltség, mondjuk, pár hanyagul elhintett műrom vagy egyéb szándékolt mimikri. De a medeséri kert azért is modell-kép, mert feltehetőleg így, vagy hozzá hasonlóan nézett ki egy időből kiragadott, magára valamit is adó, jól felépített és belső összefüggéseit is őrző, közönséges magyar gyümölcsös. Valamikor - anno. A minden szempontból elfelejtett, szolid pomológiai fénykorokban. Talán a XDL század legvégén. S akár Erdélyben, akár a Dunántúlon, s hogy csak a kézenfekvő példákat mondjam, a nagyszerű gyümölcsösöket felvonultató Zalában, de a Felföldön is, ahol mindenütt találkoztam maradványnyomaival. Legalább tizenöt-húsz, ma már alig ismert almafajta volt mindenfelé telepítve, alig kevesebb körtefa, méhesház kasos méhészettel, esetleg filegória vagy szerszámosház és persze pince vagy földbe vájt nagyobbacska verem.

S ha nem is éppen átlagos eset, de idézhetnénk egy régi fajtákat is szívósan gyűjtögető hajdani pomológusnak, a híres borgópnmdi gyógyszerész Wachs- mann Albertnek egyik apróhirdetését is, amely híven illusztrálja a magyar gyümölcsösök mára szinte elképzelhetetlen, s különösen felfoghatatlanul pompás színházi kavalkádját - az egykori fajtagazdagság színes forgatagát. Arra az egyébként természetes akcióra vetemedett ez a derék szász patikárius 1905-ben, hogy a Gyümölcskertészet című szaklap olvasói aktív segítségét kérje borgóprundi, Beszterce melletti kertjének tökéletesítéséhez. Ezt írta különös kérése gyanánt: „Gyűjteményem számára több hazai helyi almafajtát nem tudván idáig megszerezni, ez úton kérem fel t. gyümölcsésztársaimat, hogy akiknek az alábbi almafajtákból fáik vannak, szíveskedjenek címemre 5-5 oltóvesszőt utánvéttel megküldeni: Őszi kenészi alma. Téli kenészi alma. Szalóki kormos. Korostyánka. Ci- mici. Kormos zöld. Szegletes alma. Tót piros. Aranymagú. Beregi kormos. Pestmegyei fehér harangalma. Mátyás király. Borsos alma. (Kolozsmegyei téli alma.) Tordai káposzta-alma. Bamapiros sóvári. Katsari alma. Tisztelettel: Wachs- mann Albert, Borgó Prund.” - Aki a felsorolt tizenhat féle almából ma ötnél többet ismer (a kenézi alma még az ötvenes években is eléggé ismert volt, a sóváriról nem beszélve), s ha netán még azonosítani is képes őket, ha névről is, akkor, mondom én, az a siker biztos reményében felvételizhet a kertészeti egyetem gyümölcs-tanszékére ...)

A medeséri kert egyszerre volt élő és burjánzó, de véglegesen hanyatlásnak induló organizmus - természetes skanzen, amelyet, ahogy mondani szokás, itt

87