Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 10-11. szám - Kakuszi Péter: A gyilkosság mint motívum Márai Sándor egy fiatalkori írásában
kumnak már a vérében van, az, ami, ha nem is gyanússá, de egy kissé ellenszenvessé tette Stanislawa Uminska megható perét a világgal.”1-’ Ez a másik értelmezés már az írás első soraiban megkérdőjelezi a címben szereplő „hősnő” szó elsődleges jelentésben való használatát, de Márai tartózkodása a perrel és az eseményekkel kapcsolatban ekkor még mérsékelt hitet jelez a hősnő szerepét illetően. A per már említett színpadiasságában - ezen értelmezési tartományban - a hősnő nem mint a moralitás szimbóluma, hanem mintegy a színjátékká alakult bírósági tárgyalás hatásosan játszó főszereplője pozícióját foglalja el. Idézek: „Mindenki kegyelmet kért: a »meggyilkolt« anyja is, az orvosok, az ápolónők, az államügyész tartotta a védőbeszédet, és a párisi fotográfusok magnéziummal dolgoztak a teremben. Az esküdtek sírtak. Az elnök felváltva hozatott széket és pohár vizet Uminskának, aki egyszerűen és pátosz nélkül viselkedett. Az újságírók leírták egyszerű ruháját és filckalapját. Négy percig tartó tanácskozás után az esküdtek ártatlannak mondták ki az ölés bűntettében Stanislawa Uminskát, aki »irgalomból és szánalomból« megváltotta földi kínjaitól nagybeteg barátját. Egész Párizs tapsolt, mindenki boldog volt.”1’) A bírósági ülésterem tehát színpaddá alakult, a szigorú tényközlés látszatát keltő kezdősorok egy fikció elemeivé váltak, amelyben a hősnő - felismerve a lehetőséget - élete nagy szerepét játszotta el. A szövegből nem következtethetünk ebben az értelmezési tartományban sem az áldozatkészség hamisságára, de egy, a „harmadrendű naiva” által felismert karrierlehetőség feltételezhető. Az írásban megjelenik, sőt főszerepet kap tehát a művész, aki Goethe óta egészen sajátos figurája irodalmi művek sokaságának. Goethe művészmotívuma magában foglalja a primer jelentéstartalom szélesebb kereteit: a művészszemélyiségének individuális-pszichológiai aspektusát, amelyek a személyes fejlődését is meghatározhatják, művész és a társadalom különleges viszonyát, hasonlóképpen, mint munkájához és saját magához. De mindenekelőtt egy titkot, amit a művésziét a kultúrában jelent. Márai hőse is művész, s tette ugyan sok szempontból magyarázható, érthető, ugyanakkor a szövegben mégis a titokzatosságot, a kiismerhetetlenséget is magába sűríti. Mindkét lehetséges világ értelmezési tartományában a szöveg utolsó mondatainak szubjektív írói reakciója kérdéseket fogalmaz meg az értelmezés lehetséges világával kapcsolatosan. Maga a szubjektív szerzői reakció - „Ezeket a sorokat már én is sírva írtam le.”14- szkepszist rögzít, színpadiassá téve a szerzői pozíciót. A szerző sírását kiválthatja az egyik értelmezési tartományban, a hősnő, a morális példakép, a sajtó által felkapott személyének szerencsétlensége, a nő iránti aggódás, míg a másik értelmezési tartományban a tragédiából színpadot kreáló sajtó által felkínált szerepet elfogadó, a férfi tragédiáját karriercélokra felhasználó nő színjátéka miatti elkeseredés. Bár különböző okokból, de mindkét olvasatban az elkeseredés a hősnő jövőbeli sorsára is utal: „V ajon mikor fogom a napokban viszontlátni Uminska kisasszonyt egy nagy párizsi Music Hall girl-jei között...”1 Mindkét értékrend fókuszában az örökké aktuális kérdés: a sajtó tömegeket manipuláló felelőssége áll. Ezen értelmezések közül egyik sem élvez prioritást, 58
