Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 10-11. szám - András Sándor: A tetem-totem rejtélye, avagy Sherlock Holmes tlingitek földjén (Egy regény két fejezete)

ahányszor akarom; újra meg újra. Vajon mit ér el ez az ismétlődés, az agymemóriát hogyan támogatja-rontja a szalag- és gépmemória?

Nem igazán értettem, mit mond, miért mondja. Ami engem illet, kitűnő bizonyítékot hallottunk arról, milyen pontos szegény Dorine memóriája. Thák Khuát-i viszont kíváncsian nézett Holmes úrra, mintha várt volna tőle még valamit, és ő érezhette is, mert az ő szemébe nézve mondta:- Ki-ki csak a saját memóriáját hallhatja, Marvin, a szalagot viszont egyszerre sokan, miközben ki-ki a sajátját. Az elmúlt pillanat is már memória dolga. Virtuális memória. Az, ami a szalagról hallható, ami most mindhármunk emlékezetében visszhangzik, a szalagról meg az asszony szájából hallottak, amiben megegyezhetünk, amiről újra meg újra megbizonyosodhatunk, virtuális memóriából szól, szólalhat meg. No és? - nézett egyikünkről a a másikunkra - Mit gondolnak, ez miért érdekes?

Hát erre nem tudtam mit mondani, gondolom, zavart arcot vágtam, Thák Khuá-t-i viszont ismét várakozva figyelt. Egy ideig csönd volt.- Talán csak azért, mert hatalmi szó nélkül pontosítható. Meg lehet beszélni, ki-ki hogyan hallotta, meg lehet vitatni, esetleg meg is lehet egyezni. Nem egy Vezér parancsoló véleményét, orákulumát kell követni. Egy kicsit olyan lehet, mint egykor az Öregek Tanácsa volt, csak éppen nem kell a tanácsban öregeknek ülniük. Pontosítható, ki mit mondott, mert a felvétel pontos.- Viszont hamisítható - nézett vissza Holmes úrra Willie. Halk ember, de jól jár a feje, én legalább is nem gondoltam volna arra, amit mondott.

Holmes úr elmosolyodott.- Valóban, Marvin, valóban. De ez a virtuális memória nem csaphatja be magát. A „Mindnyájan hallhatjuk” más, mint a „Ha emlékezetem nem csal”. Csak éppen kísérteties az a hang, amit az előbb körülültünk. Nemcsak Öregek Tanácsa, kísértetek is. Nem tudom, mi történik velünk, Marvin, de hasznosítható. No menjünk.

Esős szeptemberi délután volt, a levegő nedves, fanyar, megcsapott bennünket, amikor kiléptünk a házból. Fenyőfák, cserjék, elszórt házak közt mentünk, jobb felől látszott a tengeröböl.- A Csendes-óceánnak határozottan más a szaga, mint az Atlantinak, és ezt maga nem is tudhatja - mondta Holmes úr Willie-nek. - Átjött Angliába, órákon repült az Atlanti fölött, mégse tudhatja. Láthatta a gépről, de nem szagolhatta, Londonban pedig nem is láthatta.- Igaz - nézett maga elé Willie -, amíg nem mondta most, eszembe se jutott. - Aztán Holmes úr felé fordult, megállt. - Miért is tettem volna.- Máshogyan él, mint az ősei, Marvin. Rá kell éreznem a maguk lelkiállapotára. Magának még a nagyapja, talán az apja is csak hajózva juthatott volna el Angliába, napokon, talán heteken át szagolta volna a vizet. Neki biztos feltűnt volna a különbség.- Máshogyan élünk, az biztos - hagytam helyben. - Éppen ezzel volt baja Franknek. Ezért ellenezte például a fakitermelést a hirtelen megkapott erdőkben. Mert sokat kaptunk vissza.- Mennyit?- Nem tudom kapásból. Sok ezer hektárt. Az ősöknek eszükbe se jutott,

46