Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Fűzfa Balázs: "Jasznaja Poljanában is bevezették a villanyt" avagy van-e "másik" kritika?

re”. Nemcsak azért, mert ragaszkodunk műfajokhoz, kitaposott utakhoz, nemcsak azért, mert a könyv szaga nélkül élni sem tudnánk, hanem ezért is, mert ma még ezek a mérhető teljesítmények (ti. ezek méréséhez vannak meg a kidolgozott eszközeink). S itt most nemcsak a szépirodalomról van szó, hanem az irodalomtudományról is. Az irodalomtudós például (minden tudós?) ma is könyveinek (publikációinak) számával - és az ezekre való hivatkozások mennyiségével - méretik meg a nagy hatalmú akadémiai bizottságok vagy egyszerűen csak a szakmai közvélemény előtt - netán a piacon. Nóta bene: a kritikus is könyvei és dolgozatai számával (!) méretik meg elsősorban.

Harmadrészt: alapvető fogalmaink váltak/válnak bizonytalanná. Egyáltalán: a „szöveg” fogalma sem a régi már. Ragaszkodunk jól bevett, merev elképzeléseinkhez („eleje, közepe, vége”), ezt illő módon tanítjuk is, sőt, vizsgáztatunk belőle, s igen nehezen barátkozunk meg azzal, hogy nincsen sem eleje, sem közepe, sem vége, de még csak végleges formája sem... - s miképpen lehetne bírálni azt, ami a „van” és a „nincs” határán mozog?

Holott az irodalomtudomány soha nem látott lehetőségeket kapott a kezébe a számítógép megjelenésével. Gondoljunk csak bele, mit jelent szavakat, motívumokat keresni és századmásodperc alatt meg is találni - szövegösszevetésre is képes programmal rendelkező - könyvtárnyi korpuszban? Vagy akár csak egyetlen regényben? Vagy akár csak egyetlen életműben?

A filológia például elveszíti - már el is veszítette! - (egyik fontos) tárgyát, a szerzői kéziratot, de ezzel az ellentmondással nemigen hajlandó számot vetni. Kappanyos András így ír a szövegkritika helyzetéről: „...bizonyos típusú információ [...] nemlétezővé válik: megszűnnek az írói kéziratok, nem marad nyoma a javításoknak és változatoknak, a szerző winchesterén lévő szöveg betűhíven azonos a megjelent variánssal. Miközben a filológia hozzájut azokhoz az eszközökhöz, amelyekre mindig is szüksége lett volna, tárgya lassanként elenyészik”3.

Az elmondottakból „természetesen” következik, hogy mindazok a szempontok, amelyek a digitális irodalomkritikát, illetve a digitális irodalom kritikáját éltethetnék, módszertanilag felépíthetnék, még távoli (elvárás)horizontunkon sem igen tűntek fel.

Ellenben a Helikon egyik legutóbbi száma4 beszámol arról, hogy például Németországban a digitális szövegekkel milyen gazdag szakirodalom foglalkozik. Némedi Andrea három ilyen alapvető kiadványt ismertet. Nina Hautzinger könyve „...az internet irodalomra gyakorolt hatását vizsgálja. A tanulmány kiinduló hipotézise szerint a szóbeliségről az írásbeliségre, illetve a kézírásról a nyomtatásra való áttérés után a digitalizáció az irodalom harmadik nagy forradalma, amely a szöveg mediális és strukturális átalakításával megváltoztatja a szerző és az olvasó szerepét” - írja a recenzens. A másik ismertetett kötet (Sabrina Ortmanné) igyekszik felállítani a digitális irodalom teljes tipológiáját, melynek három legfőbb pontja: hálón lévő irodalom, számítógépes irodalom, hálóirodalom. Az első csoport tartalmazza a klasszikus műveket, a szerzői honlapokat, az irodalmi projekteket és az irodalmi magazinokat. A másodikba tartoznak a hiperfik- ciók, a multimedidlis irodalom alkotásai és a számítógép generálta irodalom. A hálóirodalom négy alcsoportja: kollahoratív írásprojektek, e-mail-irodalom, irodalmi hírcsoportok, MŰD (egy játék- és kommunikációs program, virtuális világ virtuális

78