Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 1. szám - Fűzfa Balázs: "Jasznaja Poljanában is bevezették a villanyt" avagy van-e "másik" kritika?
karakterekkel). A harmadik recenzió egy irodalmi pályázat {Literatur.digital) CD-ROM-on megjelent, válogatott anyagával foglalkozik, pontosabban az ahhoz tartozó tanulmánykötettel. (Immár a CD azonban a fő termék, s ennek melléklete a könyv, mely igen fontos megállapításokat tartalmaz a digitális irodalom egészével kapcsolatban.) Bár - mint Némedi Jürgen Daibert idézi - „a szöveg-kép korreszpondencia kiaknázásához [...] a digitális irodalomnak még van mit tanulnia a barokk emblematikától”, a leendő digitális kritikusok egy kiindulásképpen jól használható, egyszerű szempontsort is kaphatnak CD-ROM-ok, DVD-k bírálatához. Eme kritika-szempontok: innováció; linkszemantika, felhasználóbarát kivitelezés, interaktivitás; képernyőesztétika, multimedialitás, szövegminőség. (Kiemelések az eredetiben - F. B.) Persze van azért valamennyi „másik kritika” nálunk is (talán pszeudo-„másik kritikának” kellene nevezni...): ilyen a dokk.hu Gyors és gyilkos rovata, ilyen a terasz.hu Szemle-rovata, ilyen Balia D. Károly honlapjának egy-egy elágazása - vagy a BIOP néhány, nem kimondottan kritikának mondható, ám mégis ebbe a fogalomkörbe tartozó műfajú írása. Azért nevezem ezeket a kezdeményezéseket pszeudo-kritikáknak, merthogy alapvetően kétdimenziós művekről szólnak, papírra komponált versekről és epikai vagy drámai művekről (kivéve a BDK-féle virtualitást!). A digitális irodalmi műalkotás lényegét pedig épp az adná, hogy nincs is értelme kinyomtatni, mert akkor valami fontos elveszik belőle. Megszűnnek bizonyos poétikai erővonalai, jelentésrétegei. Hisz „ő” a lényegét tekintve egy állandó formával nem rendelkező, örökké mozgásban lévő és alakuló, kiterjedésében nem behatárolt valami lenne. Nem is szöveg a szó régi értelmében - mint már utaltam erre -, hanem egyfajta hálózat, szóháló. Az adott szerzőhöz való kapcsolódását, egyediségét az adná, ahogyan az adott szerző összeköti a rendelkezésére álló végtelen számú grammatikai elemet. Ez volna maga a mű? Ami - kérdezhetjük - a gerincét tekintve nem más, mint egy algoritmus? Kicsit másképpen: egy paradigma leírása? Hétköznapiasan szólva: igen, ez a „mű” maga: ez az algoritmus ugyanis nem más, mint egyfajta „Használati utasítás” ahhoz, hogyan állítsuk össze a magunk szóhálóját - a magunk regényét, versét... - a rendelkezésünkre álló végtelen számú grammatikai elemből. Milosevits Péter - akitől dolgozatom címét is oroztam - ekképpen ír erről a Vigília ez évi első számában: „Ha a Háború és békét beviszik számítógépbe és felteszik az internetre, nem történt semmi különös azon kívül, hogy Tolsztoj regénye hozzáférhetővé vált ilyen módon is; a papírkötés és bőrkötés után most megjelent digitális »kötésben« is. De a szöveg ugyanaz marad, mint ami volt. Ellenben a digitalizált Háború és békét már el lehet látni hiperhivatkozásokkal, a fejezeteket össze lehet kapcsolni sorrendben és tematikus sorozatok szerint is (például Natasa-linkek, Bezuhov-linkek). Ez esetben a fejezetek végén (mondjuk) nem lehetne lapozni, csak ugrani, de több helyre, választhatóan: vagy »tovább« a tolsz- toji sorrendben, vagy a Natasa- és a Bezuhov-linkekre, amelyek máshová vinnének, mint a »tovább«. Aztán a Natasa-link szövegéből, valahol, egy Bolkonszkij- link csábítana másfelé. Mi lenne ekkor? Tolsztoj forogna a sírjában. De esetleg örömében! Végre sikerült megvalósítani azt, amivel hiába gyötrődött bezárva a papír két dimenziójába, ahol kínjában kénytelen volt kitalálni a cselekményszálakat és a kompozíciót. Most viszont elég bedugni a mondat végét a konnektorba, 79
