Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - Alexa Károly: Könyvről könyvre, Spiró György: Fogság
lata...” Úrinak csak könyvekkel - amíg a könyv első mondatában az atyai parancs ki nem lódítja a római zsidó nyomortelep otthonosan bűzös odújából: „ - Jeruzsálembe indulsz holnapután!” És megindul nyolcszáz oldalnyi szöveg: terek sokasága rajzolódik föl, múló évtizedek sorjáznak és alakok légiói bukkannak elénk, hogy zömük néhány szó és mozdulat után örökre eltűnjön. Egyedül Úri marad, aki talán, bár a regény végén maga is a végét járja, mintha meg se halna... A zsidóság szempontjából nézve: ez az évszázad az alávetettséggel kiegyezett békesség korszakából vált át a minden tekintetben válságos új időkbe. Judea római főség alatt ugyan, de erőteljes autonómiával bírva éli életét, a római és az alexandriai diaszpóra a csöndes asszimiláció állapotában, politikai garanciák között idegenként ugyan, de számon tartott, sőt alkalmilag respektált különlegességként használja ki a helyzetet, nem túl mohón, de mind jobban gyarapodva, szellemben és anyagi javakban. Ez az állapot rendül meg az első évszázadban - pogromok, „kitelepítések”, vallási „széthúzás” egészen a nagy szakadásig, a kereszténység megjelenéséig, s végül a zsidó háborúig, amikor újra - s végleg - leromboltatik a Templom. Spiró a lehető legegyszerűbb, ám nem biztos, hogy a legszerencsésebb módon egy egyvonalú történettel próbálja bejárni ezeket az időket és tereket, pontosabban egyetlen alakkal bejáratni mindent, egyetlen figurát látunk mozogni városban és sivatagban, faluban és palotában, bordélyban és imaházban, börtönben és színházban, könyvtárban és gettóban. Ez a szerkesztési technika elképesztő - s elviselhetetlen - terhet ró mind a főhősre, mind az elbeszélőre. Mindent ők látnak, s mi csak azt, amit ők, mindenről ők tudnak, és minket is ők értesítenek. De hát milyen is a viszony kettejük között? Az elbeszélő, az auktor természetesen a mindentudó és a mindenható, ám annál plasztikusabb és szuverénabb a szöveg, minél jobban megosztja tudását teremtményével. Es itt megint a beszédmód, a narráció kérdése éleződik lei: úgy kell beszélnie az elbeszélőnek, hogy a „mindenütt” jelenlévő szereplő tudatvilágán belül maradjon, vagy legalább is ne legyen sokkal „jólértesiiltebb”, mint az. Számos technika van erre az „átképzeléses” közlésmódra, ezekkel a könyv bizonyos helyeken él ugyan, de maga az elbeszélő olyannyira „rátelepedik” a történetre, hogy a főszereplő emberi autonómiája igencsak kétséges marad. Vannak lapszusok, amelyek ezt a dilemmát egyértelműen jelzik. Az egyik helyen egy zárójeles kommentárban ez áll: „(Tíz kilogramm volt ez az én időmben.)” Milyen idő ez, kinek is az ideje? Másutt nyilvánvaló a belehelyezkedés a főszereplő tudatába:„Idegenek, mi, Alexandriában?! Jövevények?! Mi?!”, ám rögtön utána ez áll: ”Uri igazat adott Arisztark- hosznak: ezek el vannak kényeztetve, ezek nagyon buták.” „Mi” - és „ezek”? Ki beszélt hát ott előbb? Hogyan hozható kapcsolatba ez a nyomorúságos sorban nevelődő zsidó fiú a kor legfontosabb alakjaival és fő eseményeivel? Hiszen ő évekig a jeles filozófus Philon bizalmasa, ismeri Simon mágust, együtt vacsorázik Pilátussal, ott van Caligula legyilkolásánál, és egy cellában raboskodik Jeruzsálemben egy „illetővel”, aki a csaló galambárusok miatt templomtéri botrányokozást követett el, s akit ezért - minden bizonnyal - keresztre feszítenek... Az epikus funkciónak ez az irreális kiterjesztése csak az alak képességeinek hihetetlen 77
