Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Vincze Ferenc: Nyelvbe forduló garabonciások avagy Nagy László és Szilágyi Domokos költészetének összehasonlítási lehetőségei
költészet helyzetével számot vető Ez a nyár című Szilágyi-vers kapcsán Pomo- gáts Béla Búcsú a költészettől? című tanulmányában a felsorolt párhuzamos motívumok között nem véletlenül említi meg szintén Nagy László nevét, aki „szomorú lemondással bujdosásnak nevezte a költészetet”3 a Versben bujdosó című költeményében, melyre a későbbiek során még visszatérek. Az utalások többnyire a Szilágyi-líra kapcsán idézik meg Nagy László költészetét, tehát általában Nagy Lászlóhoz hasonlítják Szilágyi költészetét, ezen belül is ennek néhány elemét. Bertha Zoltán Gond és mű kötetében már a Szilágyiról szóló tanulmány mottójául választott Nagy László-idézet is jelzésértékű („A megtartók jöjjenek, igen.”), mely egyfelől utal a Szilágyihoz írt búcsúversre, másfelől pedig a kettejük költészete közötti rokonságra, melyet itt még ugyan röviden, de már megemlít a szerző: „A masszív szerkesztés, a sulykolón pulzáló- dobogó azonos és rokon jelentésű szavak ismétléses vagy szinonimikus tömege, mondatrészek parataktikus elhelyezése, bőség és intenziváló-redukciós komponáltság kettőssége, rendszere, fokozódó feszültsége - mind olyan sajátosság, amely inkább a Nagy László-i versalkattal társítja Szilágyi líráját, s egyre kevésbé a túlburjánzó Juhász Ferenc-i szertelenséggel. Szilágyi költészetének szemléleti tartalmából azonban hiányzik a Nagy László-i mélynépi, archaikus, élményi-vizionárius, szimbolikus, szürreális jelleg és képiség dominanciája.”4 S míg Kulcsár Szabó főként a mentalitásbeli hasonlatosságokat emeli ki, addig ebben a tanulmányában Bertha Zoltán a versalkat hasonlóságait említi meg. Majdnem tíz évvel később aztán Bertha egy a Tiszatájban megjelent tanulmányában’ ismételten visszatér Nagy László és Szilágyi Domokos párhuzamához, s annak ellenére, hogy úgy tűnik, Szilágyi poétikai helyét kívánja rögzíteni, sokkal inkább a komparatív diskurzust tágítja ki szövegében. Tanulmánya céljaként Szilágyi költészetében jelen lévő intertextusok elemzését tűzi ki, s a vendégszövegek számbavétele során megjelennek az egyes szövegek között található (nemcsak versalkati) hasonlóságok. Nagy László Ebek a magyarok versét állítja párhuzamba Szilágyi „Vörösmartyt és Petőfit idéző” Magya- rokjával, majd ugyancsak ezt teszi az Adjon az Isten és a Megvert az Isten című szövegekkel is. E két szöveg kapcsán már jól látható egyfajta világszemléleti különbség: míg Nagy László bizalma itt még rendíthetetlen, addig Szilágyi már sokkal pesszimistább. A lét és nemlét közötti vergődés és bizonyos transzcendens kiúttalanság fogalmazódik meg Szilágyi szövegében, míg az elsőként említettben a folklórból merített örömittas remény a mérvadó. E recepciótörténeti kitekintés befejezéseként két szövegre szeretnék még utalni. Jánosi Zoltán a Hitek jelenlegi számában megjelent tanulmányában Nagy László erdélyi útjaival foglalkozik, s itt említés történik Szilágyi Domokossal való találkozására is. Elsősorban azonban nem is ez a fizikai találkozás a fontos, hanem azok a hatások, amelyek Nagy Lászlót erdélyi útjai során érték. Ezeknek köszönthetően több vers is született, s ami talán még fontosabb a két költő kapcsolatában: Nagy László búcsúztatta 1976-ban a fiatalabb költőtársat. A nekrológ szövegéből született költemény {Aki szerelmes lett a halálba) nemcsak tisztelgés az elhunyt előtt, hanem egyúttal a Szilágyi Domokos és Nagy László által képviselt emberi és költői magatartásmód lehetséges eltűnésének, megszűnésének felvillantása. A mentalitásbeli egyezésekre N. Pál József 37
