Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Nagy Gábor: "... a világ képeiben mi vagyunk" A Nagy László-líra korszerűségéről
De ki látja, hogy rohadttá ért a szégyen? Hogy ekkora alázat már gyalázat? Nagy László immár huszonhét éve halott. Mégis, költői ítéletei és látleletei, lázas látomásai, groteszk víziói ma is elevenek. Az elvontság vádja” különösen igaztalan vele kapcsolatban: ha mitizálva is, ha liliom, gyöngy, vér, piros, fekete, zöld, viola, margaréta, rózsa, tűz, hó, dér, villám, mész, ló/mén/csikó/kan- ca, farkas/ordas, medve, vas, csont, koponya és más (sokak számára akár elavultnak tűnő) archaikus alapmotívumok koordinátái között is, de kénytelenek vagyunk ebben a versvilágban magunkra ismerni. Az „esztétikus szemfényvesztők” is magukra ismerhetnek, akik - Nagy László groteszk-szarkasztikus szexuálpatológiai látlelete szerint - „csak nyuszifarkot varázsolnak a hölgyek lázverte szelencéjébe — púderpamacsnak” (A fóltámadás szomorúsága). Mert e lírát olvasva törvénnyé kristályosodik a Vértanú arabs kanca kisfiújának felismerése: „a világ képeiben mi vagyunk”. Nagy László lírája műfaji, tematikai és motivikus szempontból is roppant gazdag. A dal, rapszódia, hosszúvers, versfüzér (Romantika nyolc versben), portrévers, képvers, prózavers számtalan változatban szólal meg életművében. Az uralkodó tragikus mellett az elégikus és ironikus hangnem szólamai is beszü- remkednek költészetébe, pályája utolsó évtizedében a humoros, játékos hangütés is kiemelt szerepet kap. Képalkotása, Görömbei András találó kifejezésével látomásos metaforikája sohasem egynemű, polifon gazdagságát2' „drámai feszültségű és nyitott, de klasszikus fegyelmű”24 költői világképe, a bartókiság hármas jegye: archaikum, történetiség és jelenkori valóság szembesítése teremti meg. Nagy László költészetének egy jellegadó vonása egyedi, sajátos verselése. A XX. század második felének mind szürkébb magyar szövegei közül az ő versei különleges és változatos ritmusukkal is kitűnnek. A szótagszám szabadabb mérése a diszharmonikus hangzatoknak több teret ad, mint az ütemhangsúlyos verselés: a rímhívóra ugyanis gyakran attól jelentősen elütő szótagszámú sor hozza a rímválaszt. Nagy László verssorai mintha a lélegzetvétel üteméhez igazodnának (akárcsak Gabriel García Márquez prózamondatai). A búvópatakként fel-feltörő anapesztikus (ritkábban chorijambikus vagy daktilikus) időmérték is igazi főszerepe ritmizálásának: mintha a szavak és képek mágiája ismétlődne ezen az elemi szinten is. De a magyar líra Weöres Sándor és Nagy László (más-más jellegű) verstani forradalma után is visszaszürkült az agyonhasznált, unalmas jambusba. Volt idő, amikor a Nagy László-epigonság bélyegét kapta szinte minden induló költő, aki nem az Ujhold hagyományához vagy a posztmodern friss divatjához kapcsolódott. Ma már jól látható, hogy Nagy László iskolája nem mindenkire volt bénító hatással, jelentős életművek bontakozhattak ki e líra éltető erejéből, d alán legszorosabb rokonainak Kányádi Sándor és Tornai József tekinthetők, akik az archaikus remitologizáció modelljéhez is érdemben 5 33
