Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Nagy Gábor: "... a világ képeiben mi vagyunk" A Nagy László-líra korszerűségéről
Nagy László ilyen költő, ilyen ember volt. Szinte törvényszerű, hogy emberi tisztességét is megpróbálták kisebbíteni - hiába -, de könnyebb támadási felületnek tűnt költői életműve. S a költő mintha előre látta volna ezt. Hogy a furcsa Ady-pör szúette aktáit elővehetik még, hogy mintát keressenek arra, miként lehet a porba lerántani a már „Isten homályló kocsmapultján” (Baka István) könyöklőt. Akik Ady Endrét az öröklétben sértegetik, a tőrdobálóknak ne legyen irgalom. Nem fönséges, nem szent merénylők, csak a tűrhetetlen nagyság ellen fenekedők. Labancnak is rosszak. (...) Iskolás mérlegeken hogyan is lehetne lemérni a nagy cethalat, akitől megőszült a tenger. A fóltámadás szomorúsága nemcsak Adyt megidéző portrévers, hanem öntanúsítás, önportré is, miként ezt a prózavers hirtelen fellobbanó, tömény lángú befejezése emlékezetünkbe is égeti: „Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik.” Az einsteini, heisenbergi fizikát vulgarizálva a minden relatív csatakiáltásával színre lépő, az etikai és szellemi értékek inflálódását, a közösségi és egyéni integritás felbomlását hozó (és mindezt szinte mindenkinek kötelező portékaként kínáló) nagy posztmodern vásárban valóban anakronisztikus figurának, afféle nyelvöltögető bohócnak tűnhetett Nagy László a maga erkölcsi szilárdságával, emberi tisztaságával és alkotói következetességével. Nemzedékek tisztelték szellemi atyjukként, mesterükként tekintettek rá még azok is, akik személyesen sohasem találkoztak vele - az ő szellemi nagyságát megtépázva, alkotói útkereséseit eltévelyedésnek, poétikáját avíttnak bélyegezve lehetőnek tűnt a fél magyar irodalom leértékelése, elhomályosítása. Mintha az egyik szín akkor ragyogna csak igazán, ha kontrasztját letöröljük... De ne legyünk igazságtalanok. Mindez csak az érem egyik oldala. Jánosi Zoltán, akinek 1996-ban megjelent nagyszabású vállalkozása, a Nagy László mitologikus költői világa nemcsak Nagy László életművét közelíti meg részben új szempontból, az archaikus remitologizációt állítva e líra centrumába, hanem a jelenség világirodalmi és magyar irodalomtörténeti fázisairól is gazdag képet ad (mondhatni, két könyvet ír meg egy kötetben), már ekkor rámutat: a Nagy László líráját érintő súlyos bírálatoknak irodalomtörténeti jelentőségük és hasznuk van. „A kritikai meglátások egyes elemeinek bevonása a Nagy László-mértékrendbe azért megkerülhetetlen - hangsúlyozza Jánosi -, mert az egészelvűség megroppanására utaló jelenségek kerülnek felszínre a lírikus utolsó pályaszakaszában. (...) Ezeknek a tüneteknek a felmutatására és értelmezésére a hagyományos értékrenddel polemizáló kritika tesz először határozottabb kísérletet.” Jánosi is hozzáteszi persze, hogy e kritikai irány és mentalitás „kizárólagos normatív mércének elfogadása (...) végletesen tagadná meg s vetné ki irodalmunk értékei közül a Nagy László-líra java részét, torzképet nyújtva az életműről.” Mert nem is annyira Nagy László méretett meg e kritikákban, mint inkább a mérőedény: az új kritikai, irodalomelméleti gondolkodásmód találtatott súlyosnak, jelentősnek. Nagy László pedig a posztmodern legújabb elvárásaihoz képest túlontúl könnyűnek. 27
