Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 9. szám - "Ördög már veletek" - Ekler Andrea: "házadba mormol aggodalmam" Tűnődések Nagy László születésének80. évfordulóján

mának tartom, szerző és olvasó, alkotás és befogadó viszonyában elengedhetetlennek. Ezért nem mindegy, egy költő hogyan „tanít”. Persze a tanítást ne a költő vátesz-, poéta doctus-szerepéből értelmezzük, ezek a fogalmak mára bélyegekké váltak, azonosakká a korszerűtlennel. Nem firtatnám Nagy László korszerűségét, megtették többen, s a kérdésfeltevéssel sem értek egyet, eleve elhibázott, ha valaki időben, térben múlékony, ráadásul nem esztétikai kategóriával, prekoncepcióval közelít egy műhöz. Visszatérve a kérdés művészetére, nézzünk néhány példát: „Hol a kép, hol az a felséges, titokzatos? Hol a fej, az a sohase pillantó fekete kos? A csípő, amit az Isonzó nem tudott elragadni?”; „e rongyos Pannóniában kertészek mi vagyunk, tudod-e?”; „halálomért, mondd, ki fizet?”; „istenem, lehet-e nyugalmas nappalom, éjjelem? Jaj, te idegen hatalom, lesz-e benned irgalom?” — és még sorolhatnám a példákat a Rege a tűzről és jácintról soraiból. Vagy másutt: „Az a kör, az a mérhetetlen / mért lett vadaskert, vasgyűrű? /... / De ha nem élek, mi vagyok?” {Az a kör, az a mérhetetlen), hogy a Ki viszi át a szerelmet egymásra sorjázó kérdéseit ne is említsem... Hol a kinyilatkoztatás, az egyhangúság, a dinamika hiánya, hol a sámán-, a látó-szerep? Én kritikai bölcseletet látok, elkerülve, hogy a „holnap kőikéi” számára bölcselkedésnek hasson, kíméletlen iróniával és öniróniával (gondoljunk csak az Eg és föld című oratórium Atya és Fiúk közötti dialógusára). Az igazság lényegéről szólva írja Heidegger: „A kérdezés lépésrendje a gondolkodás útja, azé a gondolkodásé, mely ahelyett, hogy képzeteket és fogalmakat szolgáltatna, magát mint a léthez való viszonyulás megváltoztatását tapasztalja és teszi próbára.””

A kérdezés kifinomult technikája mellett Nagy László költészetéhez vonz az a közvetlenség, amelyen keresztül a versbeszéd úgy szólítja meg olvasóját, ahogy a lírai én Istennel társalog. Az ilyen dialógusban neveződnek nevükön a dolgok, allűrök, kitérők nélkül, pőrén, ahogy József Attila vagy Baka Magdolnája hívja ki Istent végtelen szópárbajra, ahogy például a Rózsa-vitéznek Rózsadombra soraiban örökre befészkeli magát gondolataink közé: „nem üzenem, hogy lesz még ünnep, / de tudjad, hogy halálra pirkadt / lombokkal, akár a kemény szél, / házadba mormol aggodalmam.”

A folyóiratokban olvasható ünnepi reflexiók közül Görömbei András Jánosi Zoltán írásai kapcsán írja Nagy Lászlóról: „erkölcsöt és esztétikumot magasrendű egységbe fogó organikus költői univerzuma erőforrásunk lehet az emberiét mai küzdelmeiben. Az antropológusok egybehangzó állítása az, hogy az embert fizikailag is a kultúra teszi alkalmassá az életre, kultúra nélkül életképtelen volna. Emberhez méltó életének (....) alapja a kultúra. Nagy Lászlónak az a tragikus felismerés volt talán a legnagyobb ösztönzője, hogy a modern kor végveszélybe juttatta az évezredek során kikristályosodott kultúrát.”" Gyakran emlegetett jelenség ez, felerősíti Nagy László verseinek olyan olvasatát, mely aggodalmát fejezi ki a világmindenségért, a kultúráért, az intellektusért, a lélekért, az Emberért, értünk, a „jövő kőikéiért”. Nagy szavak persze, de miért is aggódna egy költő, ha nem organikusan megalkotott, esztétikummal telített világáért, melynek részei vagyunk mi is... Ezért is érintettek meg leginkább az 1967-1973 közötti versek legutóbbi olvasatomkor. Ez a költészet az odafordu- lás művészete, a megszólításé, annak tudásáé, gyakorlatáé, hogyan olvasszuk

24