Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)

2005 / 1. szám - Vasy Géza: A kritika és a kritikus halála és halhatatlansága

Azokat a változásokat, amelyek nálunk az 1970-es években kezdődtek, az iro­dalmi élet szereplői: az írók, a kritikusok, a szerkesztők, az olvasók különbö­zőképpen fogadták. Három főbb magatartást különböztetnék meg. Az elsőbe azok tartoznak, akik a változásokat ellenezték-ellenzik, azokat tragikusnak ér­telmezték. A második csoportba tartozók a változásokat tudomásul vették, de kritikusan szemlélték, általában elégikus hangoltsággal. A harmadik csoportba a posztmodern harcosai és híveik tartoznak, s ők nyilvánvalóan örömmel fo­gadták az újat, s annak nagyszerűségét idillikusán értelmezték. Ebben a helyzetben a kritikus-szereplő is csupán valamelyik csoportban ta­lálhatott magának helyet. Az első csoportbeli azt tekintette legfőbb feladatá­nak, hogy harcoljon az irodalmi hagyománykincsért, s eközben komoly kriti­kával szemlélje az új áramlat műveit. Vele ellentétben a harmadik csoportba tartozó kritikus elutasította a hagyományt, lesajnálta a szerinte csupán a ha­gyományt reprodukáló írásokat, s hajlott arra, hogy csak az az irodalom, amit ő és eszmetársai annak minősítenek. E kettő metszéspontján áll a második cso­port kritikusa, aki középső utat keres. Tudomásul veszi, hiszen régóta tudnia kell, hogy az irodalomban meg szoktak jelenni radikális irányzatok, de tudja azt is, hogy a hagyományt megszüntetni, „eltörölni” nem lehet, s „átírni” is csak módjával. S az is nagyon régi tapasztalat, hogy erre előbb-utóbb a legra­dikálisabb újítók is rá szoktak jönni, s akkor valamiképpen, valamilyen mérték­ben „klasszicizálódnak”. Még egy szempontból érdemes e három utat szemügyre venni: miképpen vélekednek a lehetséges olvasók köréről. Az első csoportbeliek szerint mint eddig, ezután is a magyar anyanyelvűek közössége tekintendő az irodalom és jelesen a kortárs irodalom olvasóközönségének, s az ideális az volna, ha min­den - mondjuk legalább minden érettségizett - ember irodalomszeretővé vál­na. Az ideális valóban ez lehetne, de ehhez képest reálisabb a második csoport­belieknek az a felfogása, hogy „csupán” az irodalomszeretetre nevelhetők kö­zössége jelenti a lehetséges olvasók körét. A tapasztalat ugyanis azt bizonyítja, hogy az egyes ember nagyon ritkán válik mindent szeretővé. Van, aki más mű­vészeti ággal tud inkább azonosulni, van, aki egyikkel sem, viszont más tudás- területeken meglepően otthonos. S még az irodalomszerető ember is szelek­tál: kevés felnőtt ember olvas rendszeresen verset, drámát, novellát, esszét, sokkal többen regényt. A harmadik csoportbeliek viszont elsősorban a hoz­záértő szakemberek közösségét tekintik lehetséges olvasóknak, s az sem zavar­ja őket, ha ez csupán néhány száz fő. Az újítóknak eleinte ez szokott lenni a sorsa, aztán idővel nőhet az elfogadottság. Bár elgondolkoztató lehet az olva­sóközönség tartós konzervativizmusa. Kassák Lajos például még ma sem ne­vezhető sokak által olvasott szerzőnek, pedig fontossága vitathatadan. A három tábor között abban mintha egyetértés volna, hogy szükség van az irodalomra és a kritikára is. De vajon kinek és miért kell ma a kritika? Egy kri­tikát legbiztosabban alighanem a megbírált szerző olvas el. Sok nyilatkozatot olvashattunk már, amelyben a szerző ennek az ellenkezőjét állította, esetleg azt mondta, hogy rá nincs semmilyen hatással, amit róla írnak, de ez nyilván­valóan nem egészen igaz. Minden embernek szüksége van arra, hogy az általa végzett munkát értékeljék, nyugtázzák. A jelenben egyrészt irodalmi tömeg­70

Next

/
Thumbnails
Contents