Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Pete György: Képvilág és Világkép
„autonóm” művészetre, a szakralitást vállalva visszanyúl a tradícióhoz, és vállaltan szakít azzal a szemlélettel, felfogással, mellyel a magyar művészek mindig le akarnak valamit dolgozni úgynevezett „hátrányukból” az európai és egyetemes művészethez képest. Ez szerinte hiábavaló cél, hiszen ahová már eljutott az egyetemes művészet, ott nincs mit keresni. Ráadásul - nézete szerint - az önfelszámolásig jutott el ez a művészet. Nincs más lehetőség tehát, mint hogy a megtagadott hagyományt kell megújítani, továbbvinni, mert az továbbvihető. Szemben Derrida felfogásával: nem dekonstmálni kell a metaforikus nyelvet, hanem rekonstruálni, mert szerinte a tárgyiasságot, melyet Malevics fekete négyzete elnyelt, abból elő is lehet egy mozdulattal varázsolni újra. E szellemi alapvetésből sarjadt ki a Cézanne halálának 100. évfordulójára (2006) készülő 100 képinterpretáció elkészítésének terve, melynek során pattant ki isteni szikraként agyából Kernstock Károly Vízbelépő című képe és a József Atti- la-vers: Lassan, tűnődve közti csodálatos megfelelés felismerése. E felismerés indukálta azt a zseniális újítást, hogy a képinterpretációkhoz tudatosan József Attila-idézeteket kapcsolt, mintegy képaláírás gyanánt. Véletlen? Aligha az. Ugyanis nemcsak arról van itt szó, hogy esztétikai karakterük miatt adott lehetőség a korabeli magyar festészet egy vonulata és József Attila költészetének összecsendítése. Működhetett itt egy rejtett, tudatalatti folyamat is festőnkben, bár bevallása szerint nem foglalkozott József Attila esztétikai nézeteivel, túl marxistának gondolván azokat. (Lám az előítélet!) Am József Attilára Benedetto Croce intuicionizmusa is hatott, méghozzá jelentős mértékben. Ezt írja az Esztétikai töredékekben'. „Az ihlet belső szükségleteképpen veszi magára azt az alakot, amelyben megjelenik. Világos, hogy az ihlet ezzel a tevékenységével a valóság egy részét megrögzíti... [ez azonban] csak egy része a valóságnak. .. [ám] ha az ihleten belül, a műalkotásba belelépvén nézzük ezt a világot, [látjuk], minden egyéb kívül rekedt... elvesztette létét.... Az ihlet tehát megragad egy valóságelemet, a többiek elé teszi, és ezzel az egyetlen valóságelemmel eltakarja az egész valóságot az egzisztencia elől, mint a telihold a napot __ az i hlet a világ valóságának teljes fogyatkozása.” „... A világ valóságmögötti tény... a világ nem szemlélhető...” „Igazság és valóság ellentett fogalmak: a valóság van és tapasztalható, az igazság nincs és tapasztalat feletti... A fogalom tartalma az igazság... A műalkotás befelé résztélén egész, kifelé a többi valóság elfödője... A rész egész lesz a műben... a mű világának minden pontja archimédeszi pont... A művészet nem más, mint a nem szemléleti végső világegész helyébe való teremtése egy végső szemléleti egésznek.” Mint látható, nem idegen ettől a felfogástól, csak idealizmusában a Tóth Csabáé, hiszen lényegében ugyanazt mondja: „A művészet a világegyetem irracionális megismerésének racionális elemeket is tartalmazó megjelenítési eszköze”. Azt hiszem, ez a világ- és művészetszemléletben fellelhető közös motívumrokonság is dolgozott Tóth Csaba intuíciójában, amikor ezeket a képinterpretációkat megalkotta, melyek itt szemlélhetők e teremben. S azt is látnunk kell, hogy ez a képinterpretáció-sorozata, melyeknek csak egy részét mutatja be ez a kiállítás, valódi, izgalmas újat is hozott a festő gondolkodásában és alkotói gyakorlatában. 131
