Életünk, 2005 (43. évfolyam, 1-12. szám)
2005 / 7-8. szám - Bedecs László: Irodalompolitika és irodalmiság
tészeti hagyomány folytathatatlanságát. Kevés hasonló példát leheme a huszadik század líratörténetéből Illyés, Juhász és részben Nagy költészetének recepciós törése mellé állítani, hiszen ezek még a nyolcvanas évek közepén is vitathatatlan tekintélynek számítottak, hat-nyolc évvel később viszont már sokan e lí- ramodellek túlhaladottságáról, megszólíthatatlanságáról és érdektelenségéről beszéltek - ha egyáltalán beszéltek róluk. Ebből a recepciós eseményből látszik talán leginkább, hogy a felülről vezérelt kritika mozgásterének szűkössége, azaz bizonyos, politikailag kegyelt szerzők esetében a problémák felvethetőségének tiltása valóban járhatott negatív következményekkel is, hiszen az Illyés Gyula és főleg a Juhász Ferenc körüli diskurzus kilencvenes évekbeli drámai elhalkulása - a korábbi húszezres példányszámok és több száz fős közönség előtt zajló felolvasóestek után néhány évvel a vezető irodalmi lapok már alig közük Juhász új verseit, köteteit pedig szinte figyelemre sem méltatják -, illetve ezzel párhuzamosan e szerzők kánoni rangjának csökkenése ugyanis minden bizonnyal a körülöttük kialakult torz kritikai diskurzussal is párhuzamba állítható. Margócsy István megjegyzi, hogy több nemzedéken át Juhász volt az egyetlen, akinek évtizedekig nem kellett komolyan szembenéznie az őt ért kritikával, azaz el kellett szenvednie, hogy „amit írtak róla, az egészen biztosan hamis, igaztalan, semmit érő volt.”” A hatvanas évek közepétől ugyanis gyakorlatilag semmilyen bíráló megjegyzés nem jelenhetett meg a Juhász-kötetekről, a kilencvenes évekre viszont, mikor már bármi megjelenhetett volna, Juhász költészete mint probléma - egy egészen kis kört leszámítva -, egyszerűen megszűnt létezni. (A kép teljességéhez azonban az is hozzátartozik, hogy 1965-ig - mint már említettük - sem Juhásznak, sem Nagy Lászlónak nem jelenhetett meg kötete, előbbinek 1956, utóbbinak 1957 után. Vagyis voltaképp a hatvanas évek második felében, tehát épp az általunk most reflektorfénybe állított generáció indulása előtt váltak mindketten - újra - a kultúrpolitika támogatottjaivá.) Az Illyés-líra önellentmondásait legteljesebben Kulcsár Szabó Ernő tárta fel, 1998-ban,'’'’ és lényegében az ő észrevételeit gondolta újra Margócsy István is, 2003-ban.’ Kulcsár Szabó a jelentésképzés játékterének szűkösségét nevezi a Illyés-líra legfőbb problémájának, melyet ő az igazság kimondása és ennek általános érvényűvé tételének igényéből eredeztet, mondván, a „megverselés” eseménye Illyésnél egy külső, transzcendens „felhatalmazás” alapján történik, melynek poétikai formája a képviseleti beszédhelyzet, azaz a „felelő költészet” kész válaszainak felvállalása. Ez azonban a kölcsönzött hangot és az e hangtól való függést eredményezi, ami viszont a befogadó jelentésképző terének szabadságát veszélyezteti. A költőszerep omnipotenciája Illyésnél a nemzeti vá- teszköltő pózából eredeztethető, és az olyan sorokban testesül meg, mint „Megy az eke, telik a könyv / sorról sorra, / én vagyok az egyedüli olvasója. / En tudom csak, mit jelent ez / és mit ér ez, / először szánt a magáén / ez a béres.” (Megy az eke - 1945) A költő ugyanis e költészetben nem csak a kimondásban jár mindenki előtt, hanem voltaképp a jelenség értelmezésében is egyedü- linek állítja magát, azaz az ő feladata csupán annyi - miként Margócsy fogalmaz -, hogy mint költő „ne meneküljön el a tudás és a kimondás terhe és öröme elől: hogy vállalja az igazság hordozásának, hirdetésének és az erkölcsi példaadásnak nyilvánvaló kockázatait”.58 115
